...de kik azok a britek?

Amikor október 16-án nekivágtam a nagyvilágnak, volt néhány elképzelésem arról, hogy milyen lesz Londonban élni. Sejtettem, hogy eleinte nem lesz könnyű, hogy meg kell majd harcolnom önmagammal, hogy hiányozni fog a városom, a családom, és a barátaim, tehát mondhatni; nem ringattam hiú ábrándokba magam az üggyel kapcsolatban, de a szívem mélyén valami hajtott előre, valami, aminek nem tudtam nem engedelmeskedni. Nem anyagi haszonszerzés céljából indultunk neki, sokkal inkább azért, hogy új élményekkel gazdagodjunk, hogy új emberekkel találkozzunk, hogy a megéljük a fiatal éveink nagy csodáját, hogy befejezve az egyetemet még utoljára nagyot kanyaritsunk az élet édes tortájából, hiszen tisztában voltunk azzal, hogy hazatérve, és valódi munkát találva, a mindennapi élet mókuskerekében nagyon könnyen mi is budapesti zombikká válhatunk majd. Kellett az a valami, amit csak egy másik országban eltöltött idő adhat, kellett a tapasztalat, kellett a megismerés, és kellett a fájdalom, a csalódás, az öröm és a felejthetetlen pillanatok sokasága, hiszen ezzel az élménnyel gazdagodva már soha nem leszünk ugyanolyanok. De ami ennél is fontosabb; soha nem leszünk budapesti zombik. 
 

Hazatérésem után nem találtam a helyem sem a családom, sem a barátaim körében; nem is beszélve a BKV nyújtotta csodáról, amit már éppen elfelejtettem, de meg kell, hogy mondjam; a mai napig nem szívesen utazom metroval, mert megtippelem, hogy annál lelombozóbb élmény nincs. Sokat lendített a hangulatomon az időjárás, hogy ki lehet menni a szabadba, és nem fagy le az ember orra/füle/keze, és sokat köszönhetek James-nek, aki mellettem áll, és nem vette el a kedvét az a tény, hogy holiday relationship-ből, permanent lett. Kezdem belátni, hogy világválság ide, világválság oda; munkát kell keresni, majd munkát kell találni, vissza kell rázódni, és szépen építgetni kell tovább az életemet (tünket). Valami miatt (talán a Londonban tanult viselkedési forma) azonban nem estem kétségbe, és úgy gondolom, hogy velem csak és kizárólag jó dolgok történhetnek, mert ott vagyok, ahol a helyem van. Otthon vagyok.

Felmerült bennem azonban, hogy írok egy blogot arról, hogy milyen Budapest- más szemmel, hogy milyen a munkakeresés, és milyen vicces dolgok történnek meg az emberrel itt is. Csak egy kis szösszenet; a minap sétáltam az Astorián, néhány hajléktalan állampolgár pedig arról beszélgetett, hogy ki lehetne a következő miniszterelnök. Egyikük letette a voksát Bokros Lajos mellett, míg a másik Németh Miklóst javasolta. Ennyi.

Goodbye.

Holnap valaki állásbörzére? Úgy csinálok, mintha...:-) 

Hazaértünk, épen/egészségesen. Az utolsó napokról, és az öt hónap élményeiről készül a blogbejegyzés; egyelőre csak fejben...

Most család, barátok, tavasz. szerelem, szeretet...

Update: Erre kell hazajönnöm?... Most komolyan; Percy Ingle-t akarom!!!!!!

Péksüteményteszt: A középszer fojtogatja Schobert Norbit
http://velvet.hu/trend/pek090315/

Nem tudom, és nem is akarom szebben mondani; Kedves Olvasók, Barátok, Családtagok, Ismerősök, Üzletfelek, Unatkozó Irodai Patkányok, akik ide tévedtetek..

Március 16-án végleg hazaköltözöm.

Ennyi.

A két kép, két állomás, melyet én készítettem életem különböző pontjain, a két legcsodálatosabb városban. Tippelni lehet, melyik hídról...

Tegnap délután végre sikerült egy hatalmas sétát tennem a városban, kedves blogpajtásunk, Zsu kíséretében. A Saint James Park kezd virágba borulni, mindenhol nárciszok és krókuszok pompáznak (ha Anyukám ezt látná, elsírná magát velem egyetemben), a fák is lassan rügyeznek, így a szívem is kissé virágba borult.
    A tavasszal egy időben megérkezett a fáradtság is, sikerült majdnem 12 órát aludnom, aminek nagyon örülök, hiszen újult erővel tudom eladni a kenyereket még három napig...

Másik boldogság, hogy mire James ideér (9napocska), addigra olyan tavasz lesz (remélhetőleg kevéske esővel), hogy vígan be tudjuk majd barangolni a virágillatú, és vakítóan fényes várost!

"Tavasz van, több jel erre vall,
Már nyit a hóvirág,
S a vendéglői étlapon
Megjelen a csirág..."

Tóth Árpád: A tavasz ébresztése

Tegnap kikezdett velem egy közel nyolcvan éves gentleman. Odalép hozzám, rápillantok, megkérdem:
- Can I help you?
- In many ways, my love (közben kacsint).
Gondolom magamban, atyám...Adom vissza neki a change-t, és hosszan megtartja a kacsóm a kezében... Ennyi.

Este, zárunk. Kelly mondja a Joe-nak, aki hatvanas, afroamerikai bácsi, hogy Victoria's boyfriend is coming in 13 days. Bácsi erre közli, hogy "Good to know, I have got time to do my best..."

A multkormeg: Állunk a boltban, Joe teszi a szépet nekünk, elmegy az utcán egy járókeretes néni, Joe kikiabál neki, hogy "How are you Darling? What are you going to do tonight?..."
 

Na, ilyenekkel vagyok én körülvéve.

Mindig is sejtettem, hogy egy henye nőszemély vagyok, de ma tudatosodott bennem teljes bizonysággal. Végre elérkezett az a nap, hogy csak 1pm-től 6.15ig merem a szart a pékségben, így olyan délelőttöt csaptam magamnak, amilyet mindig is képzeltem. Felkeltem 9kor, elmentem kocogni, hazaértem, ittam egy pohár narancslevelt, egy tejeskávét, befeküdtem egy kád forró vízbe, a későbbiekben pedig főzni fogok egy isteni spenótfőzeléket. Azt hiszem, hogy meg tudnék barátkozni azzal a gondolattal, hogy minden napom így teljen. Egy részről lenne időm karban tartani a testemet (ami, valljuk be, szükséges), másrészről karban tarthatnám a lelkemet is, plusz a párkapcsolatomat. Mert akárhonnan is nézzük, akármennyire is beköszöntött a tavasz Londonba, nagyon hiányzik Életem Értelme, és ez az, ami beárnyékolja ennek a tökéletes délelőttnek a csodáját.
A bejegyzéshez csatolt kép, illetve cikk igen humoros, ha kivehető majd olvassátok el. Egész egyszerű a képlet; vagyok olyan meglett és tapasztalt, hogy elmondhassam; igenis nyugodt, kispolgári életet akarok, semmi flanc, és nem kell, hogy feltétlenül eltartson a férjem. Csak néha szeretnék ilyen délelőttöt, kiegészítve egy olyan délutánnal, amibe belefér egy ebéd, egy jó film, és sok-sok ölelés. Ennyi.
 Más. Tegnap moziban voltunk. Surda, Poppy és jómagam megnéztük Jennifer Aniston filmjét. Jó volt, csajos film (Norka, készülj; megnézzük együtt is...), szóval nem volt mély mondanivalója, de volt benne nevetés, felháborodás, könnyek, meg minden, ami kell. A multiplex  meg itt is multiplex. Csak aszékek mozogtak; nem tudom, hogy szándékosan, vagy csak lerobbant volt a wood green-i cinema.

Megyek, főzök, eszem, megpróbálok nem dührohamot kapni, és elmegyek eladok néhány kenyeret. A kölköknek holiday van, így nem eszik a fánkot, amitől még unalmasabb az egész, mint általában. Ja, és holnap meg mehetek egy másik boltba, mert önkényesen beosztottak oda. Pofám leszakad.

Itt a tavasz!!!!

A képen látható süteményeket árulom nap nap után. Egyértelműen kimerítettem munkahely adta lehetőségeket, mondhatni; nincs már semmi kihívás abban, hogy ott vagyok, elkezdtem utálni is rendesen. Már nem kell annyit szenvedni, marad a heti 35óra, ami nem tűnik soknak, de akkor is fel kell kelni minden egyes nap, be kell menni, meg kell csinálni a szendvicseket, el kell adni a kenyereket, ki kell takarítani, és mindeközben meg csak ott motoszkál az ember agyában, hogy mégis mi a szentszart csinál itt egész álló nap, egész álló héten. Eljutottam oda, hogy számolom a napokat, amikor James megérkezik, hogy Ivy ajka végre mosolyra húzódjon kicsit, és megpihenhessen kedvenc komornyikja karjaiban. Azt hiszem lassan lépni kellene innen (is), mert megbolondulok, annak viszont nincs értelme. Kezdek nézelődni a nagyvilágba; mindig is érdekeltek a harmadik világ problémái... :-)

A képen látható cake-ek; az, aminek a tetején fehér izé van (kókusz) az a cheesecake. Köze nincs a sajthoz, és ehetetlen. Mellette a Tottenham cake, ami citromos, és szintén szar, alatta a carrotcake (finom), cranberry muffin (nem meoztam), coconat macaroon (elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet, de nem is akarom), mellette nem tudom, hogy mi lehet, mi nem gyátjuk. A kép szélén még látható a bread pudding, ami fahájas-gyömbéres, azt szeretem, bár annak sincs köze sem a kenyérhez, sem a pudinghoz. Ezt a kínálatot szorozzátok fel még 5el, és meg is van, hogy mit csinálok egész nap, azokat árulom...Lovelyjobly....

Holnap Valentin-nap, ami totális lázban tartja az egész várost... Melissa, aki az új lány, fejébe vette, hogy szerez nekem holnapra egy partnert, mert milyen szomorú, hogy a szerelmesek ünnepén egyedül leszek. Számba vette, hogy ki jöhet szóba, a barátjának öt fivére van; nem emlékszem a nevekre, de valami ilyesmi lehetett, hogy: "There are Bobby, William, Stuart, Chris... Oh, no. Chris is in the prison for two years..."

Én csak álltam a kenyerek előtt, és néztem megértően, de ezen mondat hallatán kitört belőlem az őszinte kacagás.

Az itt a kérdés, hogy legyen valamikor blogtalálkozó, vagy sem. Zsu felvetette, hogy esetleg 15-én, valami/valahol. Nekem jó, csak ne túl későn, és ne egy olyan helyen, ami láthatatlan...

Hosszú hét volt ez is. Poppy elhagyott engem szombat este, mert haza kellett utaznia bokros teendői miatt, így maradtam magamban, de nem estem azért kétségbe. Vasárnap aludtam délig, majd délután beköltöztek az új lakók, akik nem is annyira újak, hiszen maga a landlordunk az, így elszöszöltünk egészen három óráig. Utána az eszembe jutott, hogy nekem terveim vannak a Mallba, gyorsan összekaptam magam, és elindultam. Elkezdett hatalmas pelyhekben szakadni a hó, aminek nagyon örültem, teljesen bearanyozta a napomat. A Mallban betértem a Bookshopba, ahol sikeresen vettem egy Oxford Dictionary-t, illetve a Revolutionary Road című könyvet, mert éppen itt az ideje, hogy elkezdjek olvasni (is) angolul. Lassan haladok vele, de nem érdekel, mert nagyon élvezem.
Hétfőn arra nyitottam ki a szemem, hogy nemcsak hatalmas pelyhekben szakad a hó, hanem meg is marad, így bokáig érő hóban gázoltam a munkahelyemig, ahol kiderült, hogy nem járnak a buszok, a tube sem nagyon, plusz nincs tanítás, magyarul konkrétan megbénult a város. Mi azonban nyitva maradtunk, és szinte mindent eladtunk. Vicces volt. Ez volt az első 10órám a héten, amikor is kiderült, hogy lesz több is, mert négy ember helyett kell dolgoznunk Paulával, aki a lengyel lány. Ja, remek hír. Kedden 11től nyomultam zárásig, csak az volt a baj, hogy éjjel jött Poppy, akit megvártam, még meghallgattam az élményeket, tehát volt egy, mire elaludtam. Reggel mentem nyitni, szerdán nyomultam zárásig, csütörtökön megint egész nap, pénteken zártam, szombaton pedig ismét egész nap. Nem volt könnyű, nagyon nem, mert szombaton egész nap ketten voltunk négy helyett, aminek nagyon nem örültem. A vége az lett, hogy láttam egy lengyel lányt megkattanni, plusz estére még megkaptam egy afro-amerikai nőt (Paulina exfőnöke), aki elmagyarázta, hogy ha jó leszek, lehetek assistant manager. Én Édes Jó Istenem. Most komolyan; kit érdekel ez egyáltalán. Mindegy; túléltem.
A hét sztorija azonban nem ez. Egyik délután egy nigériai fiatalemberrel kellett dolgoznom, aki a semmiből feltette a kérdést, mely szerint jómagam férjnél vagyok, vagy sem. Mondtam, hogy ugyan férjem nincs, de a szívem már dobog valakiért, így hamar letett arról, hogy megismerkedjünk közelebbről. Azt azonban közölte, hogy márpedig neki feleség kell, a magyar lányok szépek, szóval ha van barátnőm, aki lenne az ő felesége, akkor nagyon szívesen elveszi. Kérdezzek körbe; a pénz nem gond, fizeti a repjegyet is, csak legyen nő. Szóval; Hölgyeim: valaki? Meg kellett adnom a számom, és majd hív, hogy kit találtam neki, vagy ha esetleg én felszabadulnék...Remek kis délután volt az is.
A hetem napsugara azonban egyértelműen Wesley volt. Ő Kelly kisfia, karibi apukától, és native anyukától, egy elképzelhetetlenül szép mulatt kisfiú, aki májusban lesz két éves. Tejcsoki színű a bőre, hatalmas kék szemei vannak, göndör fürtjei. Kész. Odavagyok. Ráadásul puszilgatott, ölelgetett, simogatott. Most realizálódott, hogy mennyire hiányoznak a gyerkőcök:-(...
Tegnap este viszont kirúgtunk a hámból. Nagyon. Új lakó költözött a másik házba, aki Kenyai/Olasz, és a kuzinja meginvitált minket egy házibuliba. Volt ott spanyol, meg olasz, meg lengyel, meg ugye mi; magyarok. Karaokeztam az egyik lánnyal, a lengyel srác macskáját simogattam (nem kell rosszra gondolni, a macska volt), és megkaptam Surdától (aki levágta a hajam a héten, és jó lett), hogy sokkal jobb fej vagyok ittasan, mint egyébként.

Most, hogy leírtam az eseményeket elmondhatom, hogy piszok sok minden történt megint, amit be kellene emelnem a tudatomba. Nagyon elfáradtam, és holnap megint menni kell, de talán már nem kell olyan sokat, mint az utóbbi három hétben. Ez a heti hat nap, ez komolyan kegyetlen, nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni...

Nem kell aggódni, nem ennyire rossz a helyzet, de próbáltam ütős címet találni, hogy elolvassátok a bejegyzésemet... Majdnem túl vagyok egy 50órás heten a pékségben, bár még holnap történhet akármi, de már most annyi a sztori, hogy inkább kiírom magamból.
Hétfőn délre kellett volna mennem dolgozni, de reggel 8kor hívott egy ismeretlen szám. Természetesen nem vettem fel, de a hangpostámon hagyott üzenetből kiderült, hogy a főnököm kér; menjek be a shopba ASAP. Na, ja, gondoltam hátha kirúgnak nagyhirtelen, de nem; be kellett ugranom valaki helyett, aki beteget jelentett. Mivel tudtam, hogy kedden és szerdán is reggel 7től este 6.30ig leszek, így előre örültem, hogy mennyire ki tudom majd pihenni magam a hét folymán. Nem is volt semmi baj, ment szépen minden, hétfőn megkaptuk az ellenőrzést, majd kedden is meglátogattak minket a főpékek, így megnyugodtunk, hogy nem lesz erre a hétre több szívás, nyugodtan vihetjük a boltot, ahogy kell. Elérkezett azonban a kedd este, amikor is (nem tudom, hogy hogyan fogalmazhatnék szebben) verekedés történt a bolt előtt, ami a boltban folytatódott. Paul (a dealer) összeszólalkozott valakivel, aminek az lett a vége, hogy folyt a vér, a kismama Kelly hisztirohamot kapott, és sírva fakadt, jöttek a BoldogBobbyk és a mentők, szal volt esemény rendesen. Azért, amikor a vért mostam fel a padlóról, kicsit összerezzentem magam is, de amíg haza nem értem, addig nem volt bajom. Ja, Paul már aznap, miután elmentek a rendőrök, kedélyesen iszogatta a teáját, és mutogatta a sebeit nekem, aki totál kikészültem az incidens láttán. Itthon aztán sírtam kicsit Poppynak, virtuálisan meg életem szerelmének, majd nyugovóra tértem.
     Másnap, mivel én nyitottam volna Kellyvel, de Kelly ugye nem jött, mert fájt a hasa, ezért ismét két darab főpékkel kentem a szendvicseket sztoikus nyugalommal. Délután megérkezett kedvenc dealer-em (tiszteletére a kép), és mutogatta a sebeit, meg elmesélte, hogy mi is történt valójában. Csak én nem értem, hogy mit mondd a szerencsétlen, mert félig skót, félig meg ír.
Szerdát túléltem, csütörtökön felmondtak Poppynak (hosszú történet, és nem az enyém), de ezeken a napokon nem történt semmi érdemleges.
     Aber ma. Én nem tudom, hogy ma mi lelte az embereket, de bejött a törzsvevőnek számító Joe, aki konkrétan lehet vagy 60 éves, és ölelgetett, majd megpróbált megcsókolni(!), majd bejött a másik feka csóka, aki közölte, hogy nagyon szívesen "megszán", és részesítene a kegyeiben, majd felhívott a litván exmunkatársam, aki közölte, hogy 2hónap múlva, nála partit szervez, ahol lesz Ő, Poppy, meg én. Készüljek, és melegítsek rá. (Konkrétan a "warm up" kifelyezést használta.)
Itt a tavasz, dagad a fax?...

Megtörtént, totálisan, teljesen, végérvényesen, és örök időkig. Vagy legalábbis addig, amíg nem találok szebbet, de ezt most elképzelni sem tudom. Mentem, sétálgattam a sorok között, és ott volt a polcon. Pontosan a méretemben, nem kellett másikat kérnem. Londsdale, fekete, rózsaszín a felirat rajta, bőr, és csodás. 54 pénzről volt 18-ra leértékelve...

Vettem egy cipőt.

45óra eltöltése után a pékségben arra jutottam, hogy vennem kellene egy cipőt, mivel nem bírja a lábam, a hátam, a talpam, a vállam, tehát semmim se ezt a talpalást, így ma, munka után benéztem a Mallba. Sokáig szerencsétlenkedtem, amíg bementem a JD-be, ami sportbolt, ahol az alapötlet az volt, hogy lehet randa is, csak fekete legyen, és kényelmes. De ez... Ez nem randa, csodás, és kényelmes, csak az a baj, hogy most meg nincs szívem elhasználni a melóhegyen. Ehhh.... Kemény az élet.

Munka; Most ismételten úgy érzem, hogy ennyire fáradt még soha nem voltam, de biztos voltam az előző szarmerős helyen, csak most nem látok kettőig sem, egyszerre érzem, hogy sajog a vállam, a talpam, a szemem, zúg az agyam, és a bambuláson kívül semmi másra nem vagyok képes. Ja, de; gépelek. Mindegy, tehát lehúztam ezt a hetet, rendesen megtörtem, ma reggel minden létező módszert kipróbáltam, ami be szokott válni hasonló esetekben; ettem sütit, cukrot, ittam kólát, de nem pörögtem fel. Végül a két elmebeteg collegue, akik közül az egyik babát vár, a másik meg a főnököm hoztak vissza az életbe, mivel miközben én kiszolgáltam a bácsikat meg a néniket, ők feltekerték a hangerőt, és énekelték nekem a "Gimme, gimme, gimme a man after midnight" c ABBA slágert. Elmebetegek. A következő csodás pillanat az volt, amikor bejött egy fószer egy hatalmas spanglival a szájában, ami füstölgött, és vett fánkot. Én már nem lepődöm meg semmin, de azért az nekem is sok volt.
Egyenlőre ennyi. Holnapra annyit tervezek, hogy szétszerelem az ágyam, ami nyikororg, és matracra váltok, plusz fekszem a földön, és nézek valami bugyutát. No agyi aktivitás, mert hétfőtől ismét meló, kedd és szerda 10-10 óra, utána meg a túlélés 1000el. Ég az arcom.

Ma húztam le a harmadik napomat a pékségben, így úgy gondolom, hogy mostmár eljött az ideje, hogy leírjam az első sokk utáni tapasztalataimat.
1. Van sok jóféle kenyér. Nagy, kicsi, Low GI, meg Frenchbread, meg roll, ami itt a zsemle, legalábbis arra hasonlít; van sticks, ami mondjuk kifli, van pastry (olyan, mint otthon a Princess-ben kb), és van szendvics. Ha ez nem lenne elég, a kenyereket szeleteljük, ha kérik, lehet medium vagy thin, de ne gondoljátok ám, hogy ez olyan egyszerű dolog, mert ha felszeletelte a gép, akkor szétcsúszik a szemete. Nekem elsőre sikerült, aminek nagyon örült mindenki. Én is.
2. Van fánk, de ami még ennél is érdekesebb; rengeteg süti. Ezek az elvetemültek imádják az édességet. Nem számoltam össze, hogy hány fajta van, de a legkülönfélébb ízekben és színekben pompáznak. Attól féltem, hogy majd mindent megkívánom, de mivel nézem/eladom ezeket a csodálatos sütiket, ezért nem kívánom egyiket se, sőt. Eddig se voltam kimondottan édesszájú, de most rájuk se bírok nézni. Mondjuk a Gingerbread-man (a képen) nagyon cuki.
3. A törzsvásárlógárda iskolás gyerekekből (két school is van az utcában), babákat tologató kismamákból, és idősekből áll. A kölkök falják a fánkot (ma már azon kaptam magam, hogy visszaugatok egy afro kissrácnak, ami nem illdomos sose), a nénik meg a bácsik jönnek bűnözni, a családanyák meg a kenyérért. Van egy nagyon durva arc, aki minden nap bejön, és egy tolókocsot tol. Nem fogjátok kitalálni, hogy mi van a tolókocsiban. Egy fekete kiskutya, aki Bobo névre hallgat. Én először beszakadtam, amikor megláttam, de ma már én is mosolyogva kérdeztem, hogy hogy van ma Bobo. Mondta a bácsi, hogy kicsit rossz napja van. Ecsém. Ezek. Kész.
4. Munkatársak. Mivel a cég alapítója (Percy Ingle) maga is native, úgy veszem észre, hogy native-eket és nagyon európaiakat alkalmaznak előszeretettel. Ez nem baj, tekintve, hogy nekem meg kell tanulnom a nyelvet. Annyi az érdekes, hogy olyan akcentjük van, amitől csak pislogok, mint hal a szatyorban, és próbálom kitalálni, hogy mi is a helyzet. Az mondjuk tuti, hogy 2hét múlva már Guy Richie filmbe illően fogok beszélni, és akkora lesz a szám, mint a bécsi kapu, tekintve, hogy van egy Kelly-nk, aki az az igazi "fa*a csaj", szerintem nem találkoznék vele a sötét utcában, de azt hiszem, hogy ma beloptam magam a szívébe, vagy legalábbis elég sokat beszélgettünk, és mondta, hogy ne aggódjak, mert mellette az tuti, hogy megtanulok angolul.
5. Külön pontot érdemel Paul. Szerintem dealer, de nem biztos. Nagyon nagy arc, bár a felét se értem, hogy mit magyaráz, de egész nap ott lóg a boltban, és mondja a hülyeségeit. Nagyon durván beszél, napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy figyelem, hogyan beszélget Kellyvel. Egyszer cask megértem. Bár ma már neki is beszóltam valamit. Érezze a törődést. A mai nap legnagyobb pillanata azonban az volt, amikor bejött egy ember, akinek hatalmas heg van az arcán, kért néhány sausage rollt, majd fizetés nélkül távozott. Paul meg utána, mi meg az utcára, nézelődni, de nem érte utol. Ehhh. Életveszély ez a pékélet.

Brick Lane-t, előtte Liverpool Street-nél talákozzunk 8kor, jegyezzük meg az 1001 nevezetű helyet, majd megkeressük együtt. Ha valakinek kell a számom, az írjon egy emilt, megadom privátba. 

Most megyek aláírni a szerződést a pékhez.

Gyerekek, pék leszek. Jobban mondva nem pék, hanem shop assistant egy pékségben, de egyetlen fizikusom egy napja azzal molesztál, hogy akkor végeredményben pék leszek. Na, mindegy, a nap hiteles története, ahogy megesett...
Tehát mentem beszélgetni 1re a pékhez, Walthamstow Central-ba. Útközben beugrottam Poppyhoz, hogy mégis mi a stájsz, de nem volt ott, mert elküldték salátalevélért a piacra, így nem volt senki, aki megnyugtasson. Bemegyek a boltba, a csajszik, akik ott melóznak szólnak a managernek, hogy megérkeztem, megjelenik az ajtóban "Kovi, de Norbi előtt" típusú fickó, aszongya "hi, üljé le, töltsél ki egy jelentkezési lapot". A jelentkezési lap 4oldalas, mindenre kiterjedő (hány gyereket etetsz, mikor volt utoljára lázad, stb), Mondom, remek. Következő kérdés; Previous employement - Reason for living. Diszkréten beírtam, hogy Personal reasons, hátha nem térünk ki rá. Ülök. Várok. Kijön a fickó, leül, aszongya- mondom, amit tudni kell a melóról. Mondom, ez tiszta, ezt már szeretem. Közli, amit eddig is sejtettem, nem volt újdonság, kérdezi, hogy a holiday request-et tudom-e esetleg. Benyögöm, hogy jó lenne márciusban szabadságra menni, mert... Erre közli, hogy az öt nap. Megfelel? Ennyi. Akkor holnap tudok kezdeni? Ja, mondom tudok. Délben, itt és itt, ad ruhát, betanítanak, ne aggódjak semmit se. Angelo után én már nem aggódom, mondjuk.
Némi baráti csevelyre is sor került. Látja, hogy magyar vagyok, megkérdezi, hogy az ugyen nem tagja az EU-nak (ebből gondolom, hogy native). Mondom de. Erre benyögi, hogy volt ő már Magyarországon, Mezőkövesden. Ülök, nézek rá, meg se mertem kérdezni, hogy mégis mi a francot csinált Mezőkövesden, tekintve,  hogy annyit tudok róla, hogy ott van egy strand, vagy legalábbis régen volt. Annyit osztott még meg velem, hogy a neje lengyel, én meg mondtam neki, hogy menjen Budapestre, mert nagyon szép. Remélem ilyen minimalista jófej marad a közeljövőben is. A lányok meg nagyon mosolyogtak, remélem nem azért, mert tudják, hogy mi vár rám, hanem szimplán csak azért, mert aranyosak.
 

A bejegyzés címéről meg csak ennyit:
http://napirajz.hu/archives/2007/02/21/KELTTESZTA/ Csókolom.

Tegnap visszahívott a pékember, hogy menjek be vele ma beszélgetni. Így megyek én ma 1kor Walthamstow-ba cseverészni egy managerrel, akit sose láttam, és fogalmam sincs, hogy mit kell mondani, vagy hogyan kell viselkedni egy pékkel, hogy alkalmazzon. Mosolygok, sokat. Ti meg imádkozzatok!!!

Munkám nincs, de nem henyélgetek, délelőtt az utcát járom, délután meg a neten keresgélek. Eddig meglepően jól bírtam idegekkel, mert nincs konkrétan semmi, de legalább Poppynak van, ami meg inspiráló, bár szerinte valami bűzlik Horvátországban, (a munkaadói horvátok) úgyhogy fenntartásokkal ment ma reggel is dolgozni. Én meg átestem az első pánikrohamomon a tube-ban. A helyzet a következő:
1. London megtelt. Ezt mostmár ki merem jelenteni, nincsen munka, és ami akad, arra meg 1000en repülnek rá. A terv ismét az office munka megszerzése volt, van már brit tapasztalat (akármilyen is), van már nyelvi rutin (akármilyen is), van már munkakeresési vastagbőr (vagy legalábbis alakul). Ezek konkrétan olyan munkák (adatrögzítés, irodai szarmerés) amiket otthon az ember csak nagyon nagy kompromisszumok árán vállal el, nem önként és dalolva, itt meg (tekintve, h emigrant vagy) könyörögsz a Jóistennek, hogy legalább valaki hívjon már vissza. Nem hívnak.
2. Recepciós munka. Ide kell behazudni, hogy van tapasztalatod, ami ugye nincs, de muszáj megírni a CV-t, és elküldeni ide-meg oda, bár én a mai napig nem mertem ekkora pofátlanságot elkövetni. Mondom; a mai napig.
3. Kávézó aka Kiskoszos. Kerületi elemekkel vegyített szutyok, ahol nagyon durva arc a manager is, meg mindenki, aki ott tartózkodik. Ja, beadtam oda is, még hétfőn, de nem hívtak. Ma benéztem, hogy ugyan mégis mi a stájsz, erre mondta a kiscsaj, h We have got a plenty of cv's, majd hív a manager, ha kellek. Anyád. Mondom; ez egy szutyok. Na, mindegy, nem itt pattant el az agyam először.
4. Kiaknázol minden lehetőséget, melyről eddig azt gondoltad, hogy kiaknázható. Ilyen volt a Nero, meg ilyen lett volna ma Euston, ahol van egy állásközvetítő iroda. Az ajtón kifüggesztve a következő üzenet: csak Home Office Letter-el rendelkező candidate-ek. Anyád, anyád, anyáááááááááááád. Na, ott pattant el az agyam. Lassan marad a másik hely, amiről nem beszélünk, de attól kiráz a hideg. Vagy "csirkés" arab/török, amitől megintcsak, mert nem kívánok erényövben járni dolgozni... Ja, meg a srác, aki megadta a számát a Portobellon, hogy hívjam föl. Minimum suspicious.
Szóval ezek mennek, meg a bárányfelhők. Ma hazajöttem várt egy levél a Costa-tól, melyben közlik, hogy Laboratory Technician-t keresnek. Szerintetek az mi? Na? Kávétesztelő. Marha vicces. Aszongya, This is an essential role in the Roastery and we are looking for someone who has experience as a Laboratory Technician ideally in a coffee environment. Hát, én esküszöm beadom. Megmondom, hogy imádom a kávét, és szeretnék kóstolni. Ez lesz a motivációs levelemben. Itt tartunk.
Majdnem el is felejtettem. Ma még beadtam egy pékséghez is, meg volt a cím, el kellett buszozni Leytonig, ami nincs messze. Gyártelep. Három afroamerikai fekete fiatalember (értsd; feka) rúgta a bőrt az udvaron, én meg bolyongtam. Láttam néhány teherautósofőrt, az egyik asszem fütyült is, de megmentett egy native. Az irodát megtaláltam, odaadtam a cetlit az adataimmal, aztán nagyon gyorsan eltakarodtam onnan. Megvolt a szolid bája.
A képért köszönet James-nek....

Pénteken, azaz január 16-án tehát bloggertalálkozó lesz. Zsu, Joco, Fashion Victim, Bencee, Poppy és jómagam tutira jönnek, még valaki esetleg?

Jocó javasolta a Brick Lane-t, nekünk szerintem jó, mi lenne, ha a Liverpool Street-nél talákoznánk 8kor, és megkeresnénk az 1001 nevezetű helyet, majd Jocó csatlakozna hozzánk a munkaideje lejárta után? A Liverpool elég nagy, de lehet a tube ki/beengedő kapuknál, ha mindenkinek megfelel.

Persze elég flexibilisek vagyunk szerintem, ha valakinek van esetleg egy kastélya, vagy valami, amit fel tud ajánlani a cél érdekében...

Valahol ott hagytam abba a történet mesélését, hogy péntek este megbolondultunk Poppy-val, majd átmentünk kifizetni a rentet a szomszédban lakó landlordjainknak. A pénztől való fájdalmas búcsút úgy próbáltam túlélni, hogy beszálltam egy Rizikó partyba, Poppy meg hazavonszolta magát tanulni. Mire két óra múlva jött értem, én addigra már elfoglaltam és el is vesztettem Észak-Amerikát, illetve elfogysztottam némi ágyas szilvát. /Isten, áldd meg a magyart, mert ilyen ötletei vannak./ Az est további részében Activityztünk egyet, majd hajnali 2 körül beájultunk az ágyba. És hangsúlyoznám, h csak a rentet vittük át.
A hétvégén annyira hideg vt, hogy jómagam nem is kívántam semmit sem csinálni, ugyan stratégiát sem izzadtam ki magamból, de azt tudtam, h a recepciós állás behazudása nagyon nagy falat még mindig nekem, így inkább maradtam a fenekemen, és járattam az agyam. Hétfő reggel egészen a Caffe Nero Recruitment Centre-ig jutottunk, ahol a címben szereplő mondat elhangzott Poppy szájából. Azt hiszem mindenki számára világos, hogy nem volt nagy sikerünk, tekintve, hogy az előző munkahelyet úgy otthagytuk egy hónap után, mint a pinty, és nem megy az a hazugság, hogy final exam-ot kellett csinálni. Hiába, a becsületünk visz majd a sírba. Szóval majdnem elkeseredtem, de még tartottam magam. Este csaptunk egy vacsorát Simon barátunkkal, ami szerény véleményem szerint jól sikerült, majd megcsörrent Poppy telefonja. Behívták második próbára a Daisy's-hez, ami nagyon jó, csak holnapra volt már egy megbeszélt titkárnős appointment, szal lett nagy riadalom. Végül reggel elkísértem Chingforba, letettem a Shop előtt, én meg elmentem munka után járkálni. Természetesen munka az nem volt, viszont találtam csodaszép épületeket, templomokat meg temetőt, amit eddig hiányoltam.
Aki látta a kedvenc blockbusteremet, annak nem kell magyaráznom ezt a képet. Itt az a szokás, hogy padokat állítanak az elhunyt emlékére, és azon üldögélve emlékeznek rá. Lenti képen pedig egy sírkő látható. Szerintem szép...

Vizsgaidőszak van, mindenki tanul, én meg szolidarítok, és lassan megbolondulok, jobban mondva idomulok Poppy-hoz... (hazudik! Ivy épp arra kérlel, hogy belefújhasson a tüdőmbe, de hajthatatlan vagyok. - Poppy). Napi kérdésünk a következő: Mi volt a legrosszabb étel, amit eddig megkóstoltatok? Eddig a vízbegríz és a karalábéleves fehérrépával ill kaporral vannak a listán. Kommenteljetek, ne csak mi bolonduljunk meg ebben a fagyban.

Arra gondoltunk kedves blogpajtásunkkal, hogy ha már olvassuk mi, Londonban szerencsét próbáló magyarok, egymás blogját, hát mi lenne, ha vizualizálnánk, és összeülnénk egy valamire, valahol, mondjuk a következő hét péntekjén.

Tehát; Jocó79, Zsu, Poppy és Ivy, és valaki, aki még esetleg olvassa, csak nem szólt róla eleddig, de a városban tartózkodik; várom a javaslatokat a témában, találkozzunk, és beszélgessünk kicsit, hogy megtörjük az internet elidegenítési törekvéseit. Mégiscsak hús-vér emberek vagyunk, na!

Tegnap elfelejtettem a nagy csalódás miatt megemlékezni az új kedvenc helyemről. Nos, jó szokásunkhoz híven ismét elkezdtünk múzeumba járni, amíg nincs munka. Tegnapelőtt a Victoria and Albert Museum volt porondon, ami majdnem előlépett az első helyre nálam, kiütve ezzel a National Gallery-t, mert brutális kincseket rejt magában. Nem elég, hogy csak menetelsz órákon keresztül, keresztül-kasul a hatalmas épületben, magadba szívva a viktoriánus csodát, emelett még van Ázsia szekció, időszakos divat kiállítás, és akkor még nem is beszéltem az ezüstös szobáról. Amikor már nem bírta a lábunk, és úgy gondoltuk, hogy már ők sem tudnak többet mutatni, akkor pillantottuk meg a "kamrát". A képen látható területen különböző szobrok, síremlékek, kapuk, stb restaulása folyik a kedves látogató szeme láttára. Nekem ott, akkor hirtelen nagyon sok lett, és beleszerettem a helybe. Fene ezekbe a britekbe, értik a csíziót:-)... Természetesen találtam magamnak újabb kedvencet a képek között is, mégpedig a következő személyében. Eddig a Lady of Shalott volt a csoda satnya életemben, ami szintén itt látható Londonban, a Tate Gallery-ben, de Danby Disappointed Love című festménye, ami ott lógott a sok nem túl szép alkotás között, egyszerűen odavonzotta a tekintetünket, és csak álltunk egy pillanatra megbabonázva. Lehet, hogy egyébként komoly bajok vannak velem, mert csak az ilyen végtelenül szomorú nőalakok ábrázolása tudja megragadni a képzeletemet, nem tudom, de mindig lenyűgözött, hogy egy festő hogyan tudja láttatni az érzelmeket.
By the way; félre a szentimentelista jelly-vel, ma se lett munka, sőt. A Covent Garden-en állva nagyon csúnya szavak hagyták el a számat, mert nem volt nyitva az a nyomorult recruitment centre, és ezt nem először játsza el velem. Néha tényleg úgy érzem, hogy az Őrangyalom sakkozik valamilyen felhő ülve, lenéz és azt látja, hogy tombolok éppen a belvárosba, majd jól kiröhög. Olykor azért nyújthatna egy kisujjat, vagy annak csupán a hegyét...
Megint más. Voltunk Angelonál, és esküszöm meghatódott a bor meg a pilótakeksz láttán, azt vittünk neki ugyanis. Ezekután beírjuk szépen referenciának a CV-be. Bocs, ez a minimum azok után...:-)

Sem Poppy, sem jómagam nem kaptuk meg az állást. Most nagyon rossz, sőt mi több, ilyenkor utálok létezni. Holnap ismét a nyakunkba vesszük a várost, és megyünk, ameddig a lábunk bírja...

Cicerinka itthagyott minket, amit nagyon sajnálok egyrészről azért, mert könnyebb volt úgy visszajönni, hogy hoztam egy szelet "odahaza"-t, másrészről azért, mert nagyon szeretem azt a nőszemélyt. Na, ismét hiányozni fogsz nekem Te Őrült Lyány jó sokáig... Furcsa, hogy van otthon köztetek valaki, aki látta, hogy hol/merre és milyen körülmények között tengetjük mi itt az életünket Poppyval, aki tudja és látja, hogy milyen itt az élet Lándönben...

Január 4. Felkeltünk, kicsinosítottuk a CV-nket (ebben az esetben beírtuk az előző munkahelyhez az előző munkahelyünket azt, amiről nem beszélünk), és arra az elhatározásra jutottunk, hogy elmegyünk a Cafe Nero Recruitment Centre-be, ami a Covent Gardennél található, ott pedig jelentkezünk egy újabb elcse.szett munkahelyre. A lényeg a hozzáállás, de hozzátenném, hogy ez még a legjobb a sok franchise rendszerben működő kávézó/étterem között. Mivel nincs nyomtatónk, ezért le kellett szállnunk a buszról, hogy nyomtassunk a CV-ből. A sarkon található kicsiny sziget, ahol olyan szimpatikus arab és/vagy pakisztáni/bangladesi emberek dolgoznak, akik referenciaként a saját képüket teszik ki a kirakatba, melyen különböző pozíciókban állnak, ülnek, vagy éppen támasztják a falat, a kedvencem az összes netkávézó közül a kerületben. Innen indultunk el az állásvadászatra, amikor is megálltam a "Petit Café" nevezetű hely mellett, ahol waitress wanted van, de nem mertem beadni. Azon a helyen már reggel 11kor is durva "native" arcok ülnek, és úgy éreztem, hogy még nem jutottam el idáig. Továbbsétáltunk, amikor Poppy megpillantott egy kirakatot, ahol sok lengyel nyelvű (hát nem Londonban vagyunk, b+ -hagyta el szánkat) hirdetés között megpillantottunk egy angol szösszenetet. Waitress needed a Hoe Street 176-os szám alatt található Daisy's, vagy valami ilyesmi nevezetű helyre. Több se kellett, továbbmentünk, összeszedtem magam, meg az emlékeimet, és bementem a shop-ba. Jelenet a következő. Lány a pultban, odamegyek mondom, munkát keresek. Mondja; Kellene CV. Előhúzom; mondom haháááá- van. Mondja; kellene helyi kv-zós tapasztalat. Mondom; hahááá; van. Mondja; szól a főnöknek. A Főnök, aki nő és native(!!!) mondja; ok, de neki két ember kell. Mondom; van. Kimegyek Poppyért, berángatom, mondom; ő lenne az. Aszongya, rendben. Tudtok kv-t főzni, mondom tudunk. Ok, akkor holnap lunchtime- egyik lány próbanapra, holnapután- másik lány próbanapra.

Így megyek én holnap 12-13 között próbanapra a helyei kávézóba, aminek már nem tudom a nevét, de nem nagy és nincs leves, meg nincs Angelo, meg nem a városban van, tehát Oyster sem kellene nagyon, szóval vannak előnyök rendesen. Be is vagyok sza.va, hogy majd nem felelek meg, és mehetek kuncsorogni máshova, amit meg nagyon nem szeretnék. Ezért a blogbejegyzés címe. Persze az is lehet, hogy sokkal szarabb lesz, mint valaha. De bízom. Vagyis próbálok, mert ez nagyon kis perfect lenne mindkettőnknek.

Más örvendetes esemény! Végre találkoztunk a blogpajtás kalandorlánykával, és szerény véleményem szerint igen kellemesen töltöttünk el 3órát a Starbucks-ban. Örülük, hogy végre találkoztunk Kedves Zsu!:-)