Kedves (blog)pajtásom után szabadon kezdjük a karácsonyi okfejtéssel; november 25-e van, könyörgöm. Egy hete a shopban nyomatják a borzasztó carolokat, meg az All I want for Christmas is you bömböl naponta a rádióból. Botrány. Totális őrültekháza. Budapest sem kutya, de amit itt Londonban vetítenek a lánglelkű native-ek, meg az annál is lelkesebb bevándorlók, az borzasztó. Sétáltunk Poppyval a Regent Street-en péntek este, és az aranykalitkába zárt aranymadár előtt majdnem elhánytam magam. Ehhhh... Eddig mindent lefényképeztem, de ezt nem. Ez tényleg sok már nekem is.
Következő napirendi pont a ma délután. Miután hazaestem a mukából (szerintem a főnök abszolut alulmúlta önmagát- nagyon paraszt vt), befordulok az utcába, erre látom, hogy egy csapat Boldog Bobby (értsd policemen) áll az egyik ház előtt. Na, mondom, ha ez nálunk van, akkor vagy a háztulajdonosra, aki paki, húzták rá a vizeslepedőt, vagy a szomszéd magyarok okoskodásai derültek ki, vagy Életem Értelme esetleg beköpött a bevándorlásiaknak, hogy kitoloncoljanak. Azonban nem nálunk kopogtattak, hanem a harmadik szomszédnál, de a furgon, amiből kiszálltak a Bobbyfiúk és a Bobbylányok, az a mi házunk előtt állt konkrétan. Arra gondoltam, hogy, mint a filmekben, fogom magam és diszkréten továbbhaladok, mert ha ezek itt engem kihallgatnak, akkor belefulladok a nevetésbe. De nem vt semmi, gondolom várták az emberüket haza, akinek ha van egy kis agya, és meglátja a zsarukat az utcában, akkor továbbmegy. Mindesestre ilyet még otthon se láttam; már megérte diszidálni.
Harmadik; a mai reggelemet elmesélem, bár szerintem nem lesz olyan vicces, mint ahogy azt átéltem, de megkaptam kb 3-4 embertől, hogy elég személytelen a blog, és tudni szeretnék, hogy hogy vagyok valójában. Hát, elmondom, hogy vagyok... Reggel 4.45. Csörög az óra. Ehhhh, lenyomom. 10 perc múlva ismét csörög, hát lenyomom, de azért fel is kelek. Mivel Poppy nem kel, ezért vagyok annyira gerinces, hogy nem kapcsolom fel a villanyt(na jó, mondta, hogy ne merészeljem), hanem kislisszolok az ajtón, megmosom a fogam, és belenézek a tükörbe. Ez a napom azon része, melyet valójában ki kellene hagyni, főleg hajnali 5.10kor. Visszamegyek a szobába, felöltözöm (töksötétben igazi kihívás), majd kihúzom a szemem, ami az összhatáson csak annyira segít, hogy nem menekül majd el előlem reggel a buszsofőr (aki havi 5kilot visz haza, bocs). A kiegészítők kiválasztása így nem olyan nagy kihívás, mert csak tapogatom, hogy melyik legyen a napi befutó, de végül a búcsúajándékba kapott szépség mellett döntök. Lemegyek a konyhába, ahol már rohadthideg van, bedobom a kv-t, majd miközben veszem fel a kabátom, cipőm, Ivysapkám, sálam megiszom, hátha jobb lesz. Nem lesz, de eszembe jut, hogy nincs meg a kulcsom. Vissza, a kulcs a szobaajtóban. Ok, elindulok. Mellow Magic Radio be, joreggelt London, nagyon hideg van, öltözzenek fel. Köszi... Busz be, én föl, metronal buszrol le, szerelvényre fel, Warren Street-nél le, át a másikra, Charing Cross-nál le. 6.25. Piszok korán van, de a másik busszal már nem biztos, hogy odaérnénk, így még teszek egy kört a Trafalgaron, nézem, ahogy ébred a város. A Big Ben kivilágítva. Apró csoda... Aztán a Bedford Street felé veszem az irányt, beérek a munkahelyemre, főzök egy Latte-t, mert még mindig nem vagyok képben. Átöltözöm, és következik a nap azon része, amikor úgy csinálok, mintha dolgoznék. Tadas, aki littván, és csak ma jöttem rá, hogy nélküle bizony nem lehet ott kibírni a napokat, szóval Ő adta a következő tanácsot a minap: Always pretend to do something. Ennek fényében rakosgattam jobbra-balra, ezt meg azt. Nagyon sunnyogtam, amikor bejött reggelizni valaki, de csak nem úsztam meg. Kicsivel később megérkezett a főnök, aki ritkaparaszt formáját hozta, csak az a baj, hogy én ezen már hangosan nevetek. A nap folyamán rájövök azonban a nagy igazságra; ezt itt mindenki nagyon rühelli, és csak a túlélésre játszik a kollegák nagy része, és ha innen szemléljük a dolgokat, akkor még lehet, hogy vicces is lesz a közeljövőben. Egyébként a főnök teljesen oda, mert a napokban várja a nagy ellenőrzést... Hehehe, kicsit nevetséges az egész hajcihő. A déli kökemény szivatás után 14.30kor közlöm, hogy I have finished, kijelentkezem a rendszerből, és úgy húzok haza, mint a vadlibák. A város ilyenkor a legszebb. Plusz, ma vakítóan sütött a nap, ami feldobta a hangulatomat. A tube-ban kivételesen nem volt semmilyen műsor, csak az utcánkban. Az viszont mindenért kérpótolt.
Így telt ezen jeles nap tehát számomra. Ez nem mindig ilyen kegyetlen, mert hnap pl 10.30ra megyek, bár így én zárok, holnapután meg 8.30ra. De azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nem adtam fel a normális(abb) munka keresést.
