Amikor október 16-án nekivágtam a nagyvilágnak, volt néhány elképzelésem arról, hogy milyen lesz Londonban élni. Sejtettem, hogy eleinte nem lesz könnyű, hogy meg kell majd harcolnom önmagammal, hogy hiányozni fog a városom, a családom, és a barátaim, tehát mondhatni; nem ringattam hiú ábrándokba magam az üggyel kapcsolatban, de a szívem mélyén valami hajtott előre, valami, aminek nem tudtam nem engedelmeskedni. Nem anyagi haszonszerzés céljából indultunk neki, sokkal inkább azért, hogy új élményekkel gazdagodjunk, hogy új emberekkel találkozzunk, hogy a megéljük a fiatal éveink nagy csodáját, hogy befejezve az egyetemet még utoljára nagyot kanyaritsunk az élet édes tortájából, hiszen tisztában voltunk azzal, hogy hazatérve, és valódi munkát találva, a mindennapi élet mókuskerekében nagyon könnyen mi is budapesti zombikká válhatunk majd. Kellett az a valami, amit csak egy másik országban eltöltött idő adhat, kellett a tapasztalat, kellett a megismerés, és kellett a fájdalom, a csalódás, az öröm és a felejthetetlen pillanatok sokasága, hiszen ezzel az élménnyel gazdagodva már soha nem leszünk ugyanolyanok. De ami ennél is fontosabb; soha nem leszünk budapesti zombik.
Hazatérésem után nem találtam a helyem sem a családom, sem a barátaim körében; nem is beszélve a BKV nyújtotta csodáról, amit már éppen elfelejtettem, de meg kell, hogy mondjam; a mai napig nem szívesen utazom metroval, mert megtippelem, hogy annál lelombozóbb élmény nincs. Sokat lendített a hangulatomon az időjárás, hogy ki lehet menni a szabadba, és nem fagy le az ember orra/füle/keze, és sokat köszönhetek James-nek, aki mellettem áll, és nem vette el a kedvét az a tény, hogy holiday relationship-ből, permanent lett. Kezdem belátni, hogy világválság ide, világválság oda; munkát kell keresni, majd munkát kell találni, vissza kell rázódni, és szépen építgetni kell tovább az életemet (tünket). Valami miatt (talán a Londonban tanult viselkedési forma) azonban nem estem kétségbe, és úgy gondolom, hogy velem csak és kizárólag jó dolgok történhetnek, mert ott vagyok, ahol a helyem van. Otthon vagyok.
Felmerült bennem azonban, hogy írok egy blogot arról, hogy milyen Budapest- más szemmel, hogy milyen a munkakeresés, és milyen vicces dolgok történnek meg az emberrel itt is. Csak egy kis szösszenet; a minap sétáltam az Astorián, néhány hajléktalan állampolgár pedig arról beszélgetett, hogy ki lehetne a következő miniszterelnök. Egyikük letette a voksát Bokros Lajos mellett, míg a másik Németh Miklóst javasolta. Ennyi.
Goodbye.