Hosszú hét volt ez is. Poppy elhagyott engem szombat este, mert haza kellett utaznia bokros teendői miatt, így maradtam magamban, de nem estem azért kétségbe. Vasárnap aludtam délig, majd délután beköltöztek az új lakók, akik nem is annyira újak, hiszen maga a landlordunk az, így elszöszöltünk egészen három óráig. Utána az eszembe jutott, hogy nekem terveim vannak a Mallba, gyorsan összekaptam magam, és elindultam. Elkezdett hatalmas pelyhekben szakadni a hó, aminek nagyon örültem, teljesen bearanyozta a napomat. A Mallban betértem a Bookshopba, ahol sikeresen vettem egy Oxford Dictionary-t, illetve a Revolutionary Road című könyvet, mert éppen itt az ideje, hogy elkezdjek olvasni (is) angolul. Lassan haladok vele, de nem érdekel, mert nagyon élvezem.
Hétfőn arra nyitottam ki a szemem, hogy nemcsak hatalmas pelyhekben szakad a hó, hanem meg is marad, így bokáig érő hóban gázoltam a munkahelyemig, ahol kiderült, hogy nem járnak a buszok, a tube sem nagyon, plusz nincs tanítás, magyarul konkrétan megbénult a város. Mi azonban nyitva maradtunk, és szinte mindent eladtunk. Vicces volt. Ez volt az első 10órám a héten, amikor is kiderült, hogy lesz több is, mert négy ember helyett kell dolgoznunk Paulával, aki a lengyel lány. Ja, remek hír. Kedden 11től nyomultam zárásig, csak az volt a baj, hogy éjjel jött Poppy, akit megvártam, még meghallgattam az élményeket, tehát volt egy, mire elaludtam. Reggel mentem nyitni, szerdán nyomultam zárásig, csütörtökön megint egész nap, pénteken zártam, szombaton pedig ismét egész nap. Nem volt könnyű, nagyon nem, mert szombaton egész nap ketten voltunk négy helyett, aminek nagyon nem örültem. A vége az lett, hogy láttam egy lengyel lányt megkattanni, plusz estére még megkaptam egy afro-amerikai nőt (Paulina exfőnöke), aki elmagyarázta, hogy ha jó leszek, lehetek assistant manager. Én Édes Jó Istenem. Most komolyan; kit érdekel ez egyáltalán. Mindegy; túléltem.
A hét sztorija azonban nem ez. Egyik délután egy nigériai fiatalemberrel kellett dolgoznom, aki a semmiből feltette a kérdést, mely szerint jómagam férjnél vagyok, vagy sem. Mondtam, hogy ugyan férjem nincs, de a szívem már dobog valakiért, így hamar letett arról, hogy megismerkedjünk közelebbről. Azt azonban közölte, hogy márpedig neki feleség kell, a magyar lányok szépek, szóval ha van barátnőm, aki lenne az ő felesége, akkor nagyon szívesen elveszi. Kérdezzek körbe; a pénz nem gond, fizeti a repjegyet is, csak legyen nő. Szóval; Hölgyeim: valaki? Meg kellett adnom a számom, és majd hív, hogy kit találtam neki, vagy ha esetleg én felszabadulnék...Remek kis délután volt az is.
A hetem napsugara azonban egyértelműen Wesley volt. Ő Kelly kisfia, karibi apukától, és native anyukától, egy elképzelhetetlenül szép mulatt kisfiú, aki májusban lesz két éves. Tejcsoki színű a bőre, hatalmas kék szemei vannak, göndör fürtjei. Kész. Odavagyok. Ráadásul puszilgatott, ölelgetett, simogatott. Most realizálódott, hogy mennyire hiányoznak a gyerkőcök:-(...
Tegnap este viszont kirúgtunk a hámból. Nagyon. Új lakó költözött a másik házba, aki Kenyai/Olasz, és a kuzinja meginvitált minket egy házibuliba. Volt ott spanyol, meg olasz, meg lengyel, meg ugye mi; magyarok. Karaokeztam az egyik lánnyal, a lengyel srác macskáját simogattam (nem kell rosszra gondolni, a macska volt), és megkaptam Surdától (aki levágta a hajam a héten, és jó lett), hogy sokkal jobb fej vagyok ittasan, mint egyébként.
Most, hogy leírtam az eseményeket elmondhatom, hogy piszok sok minden történt megint, amit be kellene emelnem a tudatomba. Nagyon elfáradtam, és holnap megint menni kell, de talán már nem kell olyan sokat, mint az utóbbi három hétben. Ez a heti hat nap, ez komolyan kegyetlen, nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni...
