A Teambuilding, mint olyan már önmagában is nagyon vicces fogalom. Szerintem. Amikor még bőszen boldog diákként tengettem az életem, akkor voltak homályos fogalmaim, hogy mi az a csapatépítés, de azért azt nem gondoltam, hogy mindig a kőkemény ivászatról szól. Félelmetes, hogy mennyire szüksége van az emberek nagy részének alkoholra ahhoz, hogy el tudják engedni magukat. Én, a magam részéről úgy próbálom elviselni a napokat, hogy rengeteget nevetek, úgy vélem, nincs gondom a beilleszkedéssel, és nem állt be minőségi változás viselkedésemben néhány pohárka elfogyasztása után sem. Nem én bújok az asztal alá kedd reggel, azt hiszem:-)

Szombat. Hárman a shopban, meg a Főnök. Nincs általában nagy pörgés, de azért kell csinálni, ezt azt. Én egész nap ittam; először kávét, mert álmos voltam, aztán teát, mert fáztam, aztán még egy forró csokit, aztán még egy kávét, végül pedig a főnök megajándékozott egy csokifagyiszerű izével, azt is elfogyasztottam. Hiába- a kávéfőzés hatalom. Hatkor bezár a bazár, ezután 1,5órát ültünk, vártuk a többieket, közben Angelo közölte, hogy 200 fontunk (ismerem a jelet, csak nem találom a billentyűzeten) van, amit elihatunk. Remek. Várakozásun sem volt izgalommentes; beszélgettünk kedvenc managerünkkel, aki jelenlegi pozícióját kb 2 hónapja tölti be, de már kirúgott kb 5 embert, legutóbb épp a kisfőnököt. Mert persze rákérdeztem, hogy hol van Rasid, akit egész héten nem láttam. Főni csak annyit mondott, hogy már nem dolgozik velünk...
PM7.30. Elhagyjuk a bázist. PM8.15. Realizáljuk, hogy marha hideg van, esik, és a munkatársaink nem épek, illetve, hogy nem tudjuk, hogy hol a hely, ahova tartunk. PM8.30. Megtaláljuk. Walk About. Az emberek nagy része vagy nagyon részeg, vagy nagyon jókedvű, mert mindenki nagyon bulizott. Mire megtaláljuk a többieket bennem már erősen megfogalmazódik, hogy inni kellene valamit, mert nem csak mi, hanem egy másik shop kedves dolgozói is ott voltak. Jelentem; olasz, magyar, kínai, bangi, paki, afroamierikai- mindenki, és nagyon gyorsan elfogyasztott néhány pohárkával. Az a szerencse, hogy megőriztem méltóságom, és én emlékekszem egy-két dologra. A többiekben viszont nem vagyok biztos.
Nagyon jól éreztem magam, mert vicces este volt, olyan arcokat láttam, hogy csak na, és beszélgettem native-vel is, végre valahára. Az a nagyon GuyRitchie filmbe illő arc volt a srác, you know what I mean(...). Egy idő után élő koncert is volt, The Slaves nevezetű zenekar, akik mindenféle slágert játszottak, én meg bele a sűrűjébe, a legelső sorba. Hiányzott ez az engedjük ki a fáradt gőzt dolog, mostmár bevallhatom.
Egyébként nincs baj az arcokkal, rendesek, megvolt az együvé tartozás feeling- a kinai team leader csaj, aki egy paraszt, mondta, hogy ha nem tudom a beosztásam hívjam csak fel őt nyugodtan. Még jó, hogy nincs meg a száma.

A hazaút kalandos volt, mivel le kellett szállni a Victoria-ról (blue line), és nem jött a busz nagyon sokáig, utána hívtunk egy taxit, mert nem bírtuk tovább. Komoly kis este volt. Átjött rendesen a britbuli feeling, és végre láttam jó sok native-et egy rakáson. Meg a zene sem volt rosz, plusz valamit csinálnak az alkohollal ezek, mert nincs olyan pocsék íze, viszont bivalyerős.