Kedveseim! Visszatértünk a Szigetországba, egy örömteli karácsony után. Munkánk az megint nincs, tehát gondolhatjátok azt is, hogy ugyanott tartunk, mint amikor kijöttünk októberben, de nem. Azért valamennyire nyökögünk angolul, plusz brutális tapasztalataink vannak a vendéglátás terén, hiszen közkedvelt olasz főnökünket soha el nem feledhetjük.
 

De ne szaladjunk ennyire előre. Jó volt otthon lenni, rohangáltam jobbra, meg balra, mint a mérgezett egér, meg mindenkivel beszélgettem erről, ami itt van, bár ezt akartam a legkevésbé. Voltam a Kedvessel, családdal, barátokkal, és bizony piszok nehéz volt visszajönni. Utunkat Ferihegyen kezdtük (mert én mégegyszer nincs az az akarat, hogy kocsikázzak 26 órát), a repülőn belefutottunk egy régi osztálytársunkba, majd Cicerina (aki jött meglátogatni minket) szintén találkozott az egyik ismerősével a glasgow-i reptéren. Erre mondják azt, hogy kicsi a világ, bár szerintem a "Minden bokorban magyar terem" jobban érvényes ebben az esetben. Sétáltunk Glasgowban, jó hideg volt, megnéztük, amit lehetett (azért a fagyban rohangászni egy kihalt temetőben nem volt egyszerű...), megtudtuk, hogy mi az a skót nyelv (bredzs=bridge; szid=side), és beültünk egy native-ekkel teli (értsd; durva arcok) pub-ba, meginni egy sört. Éjjel pedig hazabuszoztunk. Furcsa; haza. Na, de nem érdekes. A buszúton én személy szerint aludtam- a Keresztfiamtól kölcsönkapott zöld micimackós párnán, a lányok meg konstatálták, hogy hiába jótestű az a szimpatikus fiatalember, mégis brutális a testszaga. Hajnalban London, a Victorian szétesett a bőröndöm kereke, Walthamstow-ban meg elhagyta magát a húzója, szal R.I.P Chaoping, de kitartottam, és hazaértem. A szobában piszokhideg, a ruháim szerte hevertek, én meg nem találtam a helyem, de nagyon nem. Aztán Regent meg Oxford Street, kicsi városnézés jelenlévő pesti lánnyal, hazarohanás, kedvenc ír ismerősünk bevárása, Temzén szilveszterezés házi pálinkával és tökéletes vacsorával, majd hazajövés, vacsorafőzés, és egy tökéletes január 1. Énekelt nekünk az írünk, utána mi énekeltünk neki (hárman elnyomtuk azt, hogy senkinek semmi hangja nincs), utána hallgattunk török muzsikát, mert Surda nem akart énekelni, viszont bepálinkázott, így volt kedve bemutatni saját kultúrájának egy szeletét. Egyszóval; piszokjó esténk volt. Tegnap pedig "megtanultam" salsazni, de erről valójában nem nekem, hanem Poppynak kell írnia. Ő élvezte jobban ugyanis, ha jól sejtem...;-)