...de kik azok a britek?

Valahol ott hagytam abba a történet mesélését, hogy péntek este megbolondultunk Poppy-val, majd átmentünk kifizetni a rentet a szomszédban lakó landlordjainknak. A pénztől való fájdalmas búcsút úgy próbáltam túlélni, hogy beszálltam egy Rizikó partyba, Poppy meg hazavonszolta magát tanulni. Mire két óra múlva jött értem, én addigra már elfoglaltam és el is vesztettem Észak-Amerikát, illetve elfogysztottam némi ágyas szilvát. /Isten, áldd meg a magyart, mert ilyen ötletei vannak./ Az est további részében Activityztünk egyet, majd hajnali 2 körül beájultunk az ágyba. És hangsúlyoznám, h csak a rentet vittük át.
A hétvégén annyira hideg vt, hogy jómagam nem is kívántam semmit sem csinálni, ugyan stratégiát sem izzadtam ki magamból, de azt tudtam, h a recepciós állás behazudása nagyon nagy falat még mindig nekem, így inkább maradtam a fenekemen, és járattam az agyam. Hétfő reggel egészen a Caffe Nero Recruitment Centre-ig jutottunk, ahol a címben szereplő mondat elhangzott Poppy szájából. Azt hiszem mindenki számára világos, hogy nem volt nagy sikerünk, tekintve, hogy az előző munkahelyet úgy otthagytuk egy hónap után, mint a pinty, és nem megy az a hazugság, hogy final exam-ot kellett csinálni. Hiába, a becsületünk visz majd a sírba. Szóval majdnem elkeseredtem, de még tartottam magam. Este csaptunk egy vacsorát Simon barátunkkal, ami szerény véleményem szerint jól sikerült, majd megcsörrent Poppy telefonja. Behívták második próbára a Daisy's-hez, ami nagyon jó, csak holnapra volt már egy megbeszélt titkárnős appointment, szal lett nagy riadalom. Végül reggel elkísértem Chingforba, letettem a Shop előtt, én meg elmentem munka után járkálni. Természetesen munka az nem volt, viszont találtam csodaszép épületeket, templomokat meg temetőt, amit eddig hiányoltam.
Aki látta a kedvenc blockbusteremet, annak nem kell magyaráznom ezt a képet. Itt az a szokás, hogy padokat állítanak az elhunyt emlékére, és azon üldögélve emlékeznek rá. Lenti képen pedig egy sírkő látható. Szerintem szép...