Alapszituáció: végre a héten először korábban hazérés (úgy értem emberi időben, még sötétedés előtt), és nagyon-nagyon pihenni akarás.
Nem lehet, hiszen ha a szomszédok megneszelik, hogy itthon vagyunk, kezdenek szépen átszállingózni (a kerítésen átmászva, hiszen a kopogást „pont nem hallottam meg”). Lekaparom a falat, olyan fáradt vagyok. Legnagyobb meglepetésemre, természetesen a tudtunk nélkül egy új lakó érkezik – aki mit ad Isten feka (abból a „jejejee" fajtából, értsd: gyémántos fülbevaló a fülben, lánc a lógós nadrág zsebében). Először arra gondoltam, hogy szegény vagy komoly kihívásokkal küszködik, vagy kőkeményen cuccol, mert nem tudott egyenesen megállni a lábán, és konkrétan egy értelmes mondat nem hagyta el a száját, a barátnőjének kellett fordítania (igen: angolról angolra), hogy megértsük, mit akar. Hát, we’ll see. Mindenesetre tökéletesen beleillik a képbe, hiszen az itt töltött másfél hónap alatt több ilyen vicces/érdekes/furcsa szituáció esett meg velem, mint egész eddigi életem folyamán, úgyhogy már ez is simán lepereg. Felőlem jöjjön. Tetszik neki a lakás. Hurrá. Elmegy, holnap be is költözik. Diszkréten lerázzuk a többieket.
A sokk után végre valahára nyugovóra térek. Vagyis csak azt hiszem. Első telefon. Nem veszem fel. Második. Ezt sem. Harmadik. Megunom és felveszem inkább. Ali (aka. Mohammed Ali Malik - nem röhögni - egyben jelenlegi otthonunk pakisztáni tulajdonosa) aki „csak a postájáért ugrik be” címszóval átjön este 11-kor, és nem mellékesen megvillantja az új autóját, amivel ha már úgyis megmutatta, persze el is vinne egy körre. Próbálom kikerülni a kérdést, de nem lehet. Beülök. Bevallom őszintén, hogy amikor bekanyarodtunk az erdős részre (papucsban, hálóingben), kicsit bepánikoltam. Jobb ötlet híján megígértettem vele, hogy nem fog elrabolni („Ali. Promise me you won’t kidnap me!”). Aztán amikor megláttam a rókákat az út szélén falatozni, még jobban bepánikoltam, és kértem, hogy menjünk vissza. Végülis nem volt semmi gáz, rendes gyerek ez az Ali. Befelé jövet még váltottam pár kedvesnek nem mondható szót a "mindignagyonsokatbeszélő" lakótárssal, de ez már tényleg kibírhatatlan volt. Feljutottam a szobába. Ajtó bezár, kulcsra. Terveimmel ellentétben éjfél után sikerült is eljutnom az ágyamig a hajnali 4.45-ös kelés után. És, ahogy mondani szokták: holnap új nap..!
