Te, Kedves Olvasó, aki valahol a nagyvilágban olvasod az írásainkat arról, hogy Londonba költöztünk, tudd meg, hogy Miss Poppy és Ivy Teasdale úgy érzi kicsit hazatalált. Bocsánat mindenkitől, aki véletlenül szeret és hazavár, de ez van. Bennem az érzés szombat este fogalmazódott meg először, amikor (némi szalmiakki elfogyasztása után) álltam egy lakásban, Leytonban, két magyar fiatal társaságában, és annyira de annyira boldog voltam attól, hogy nem futamodtam meg, és itt vagyok/vagyunk.

Tegnap láttunk a Trafalgar Square-t, a Piccadilly Circust, kicsit a Big Bent, a Buckingham Palace-t, és sétáltunk a Saint James's Parkban, ahol találkoztunk egy mókussal. Ez a találkozás indított minket arra, hogy elgondolkozzunk azon, azért neki sem könnyű az élete, mivel egész nap csak rohangál a mogyoróval a fáról le meg a fára föl, plusz kuncsoroghat kajáért a hülye turistáknál, ami megintcsak nem könnyű feladat. Aztán megállapítottuk Lacival, aki már három hónapja itt él, és egyébként Simon, hogy kicsit elfáradtunk.

Milyen London négy nap után? Iszonyatosan nagy, zsúfolt és sok. Koszos, szűk és néhol félelmetes. De húz és hívogat, hogy ebből nem elég... MÉG MÉG MÉG.

Képrejtvény befejezésül. Segítségül annyit, hogy minden szentnek magafelé hajlik a keze...