...de kik azok a britek?

Kedveseim! Visszatértünk a Szigetországba, egy örömteli karácsony után. Munkánk az megint nincs, tehát gondolhatjátok azt is, hogy ugyanott tartunk, mint amikor kijöttünk októberben, de nem. Azért valamennyire nyökögünk angolul, plusz brutális tapasztalataink vannak a vendéglátás terén, hiszen közkedvelt olasz főnökünket soha el nem feledhetjük.
 

De ne szaladjunk ennyire előre. Jó volt otthon lenni, rohangáltam jobbra, meg balra, mint a mérgezett egér, meg mindenkivel beszélgettem erről, ami itt van, bár ezt akartam a legkevésbé. Voltam a Kedvessel, családdal, barátokkal, és bizony piszok nehéz volt visszajönni. Utunkat Ferihegyen kezdtük (mert én mégegyszer nincs az az akarat, hogy kocsikázzak 26 órát), a repülőn belefutottunk egy régi osztálytársunkba, majd Cicerina (aki jött meglátogatni minket) szintén találkozott az egyik ismerősével a glasgow-i reptéren. Erre mondják azt, hogy kicsi a világ, bár szerintem a "Minden bokorban magyar terem" jobban érvényes ebben az esetben. Sétáltunk Glasgowban, jó hideg volt, megnéztük, amit lehetett (azért a fagyban rohangászni egy kihalt temetőben nem volt egyszerű...), megtudtuk, hogy mi az a skót nyelv (bredzs=bridge; szid=side), és beültünk egy native-ekkel teli (értsd; durva arcok) pub-ba, meginni egy sört. Éjjel pedig hazabuszoztunk. Furcsa; haza. Na, de nem érdekes. A buszúton én személy szerint aludtam- a Keresztfiamtól kölcsönkapott zöld micimackós párnán, a lányok meg konstatálták, hogy hiába jótestű az a szimpatikus fiatalember, mégis brutális a testszaga. Hajnalban London, a Victorian szétesett a bőröndöm kereke, Walthamstow-ban meg elhagyta magát a húzója, szal R.I.P Chaoping, de kitartottam, és hazaértem. A szobában piszokhideg, a ruháim szerte hevertek, én meg nem találtam a helyem, de nagyon nem. Aztán Regent meg Oxford Street, kicsi városnézés jelenlévő pesti lánnyal, hazarohanás, kedvenc ír ismerősünk bevárása, Temzén szilveszterezés házi pálinkával és tökéletes vacsorával, majd hazajövés, vacsorafőzés, és egy tökéletes január 1. Énekelt nekünk az írünk, utána mi énekeltünk neki (hárman elnyomtuk azt, hogy senkinek semmi hangja nincs), utána hallgattunk török muzsikát, mert Surda nem akart énekelni, viszont bepálinkázott, így volt kedve bemutatni saját kultúrájának egy szeletét. Egyszóval; piszokjó esténk volt. Tegnap pedig "megtanultam" salsazni, de erről valójában nem nekem, hanem Poppynak kell írnia. Ő élvezte jobban ugyanis, ha jól sejtem...;-)

Megyünk vissza a csúnya kutyák és a hatujjú emberek országába. Mindenkinek hatalmas ölelés és boldog új év. Nálunk egy órával hamarabb lesz 2009, bibibbbbbiiiiii....

 Minden kedves és szeretett olvasónknak szeretnék ezúton Áldott Békés Karácsonyt Kívánni!

Avagy Merry Christmas!

És most nyomás ajándékot venni, fát választani, halat pikkelyezni, vagy csak egyszerűen meglátogatni az újonnan érkezett családtagokat.

Hazamegyünk. Ma este kicsiny kolóniánk kocsiba száll, és nyakába veszi Európát, hogy átszelve a Csatornát és a kontinenst hazaérkezzen a recenzió (Poppy után szabadon) súlytotta szülőhazájába. Ha beszéltek Anyával, mondjátok már meg neki, hogy borsóleves, krumplifőzelék és resztelt máj, meg sok-sok kefír. Ha hazaértünk, szólok!

Elérkezett a pillanat, melyre mindannyian vártunk: ez az utolsó napunk a shop-ban, mert fel kellett mondanunk, hiszen nem engedtek el minket holiday-re. Poppytól megkaptam az engedélyt, hogy betekintést engedjek dolgos hétköznapjainkba.

1. Ha Te nyitsz (ahogy egész héten Poppy): 7kor nyitunk, de a srácok 6ra mennek. Mi nem, mi "csak" 7re. Bemész. Ha Tadas van, akkor egy kicsit jobb, mert egész reggel megy a csesztetés, ha nem ő van, akkor csendben túlélsz. Hegesztesz egy kávét. A falon a következő mondat: This week coffee is Columbia. 5hete dolgozunk ott, azóta ez van a falon... Kb f8-8tól elkezdenek szállingózni a dear customerek. Van Grande, vagy tall forró ital (latte, tea, cappuccino, mocha, macchiato, hot chocolate, chai latte). Van reggeli, ami porridge maple sziruppal, banánnal, apple and sultana-val, avagy anélkül. Van sok muffin (bacon, eggs, mushroom, sausage, full english breakfast), ezt megsütjük, ha akarják. Általában akarják. Kb 10ig vannak reggeliző emberkék, utána holtidő, amikor meg vágod a kenyeret, meg feltöltöd a polcokat, meg ilyenek. Ja, és van baguette, amit a kiskonyhában készít a Columbian colonie, és ha mákod van, akkor bemehetsz segíteni.
2. Ha Te zársz (ahogy egész héten jómagam): 5.30ig vagyunk nyitva, 6ig szól hivatalosan a munkaidő. Namármost. 7főn ugye 7.11kor jöttünk el, tegnap 6.40kor. Ha így folytatjuk ma végzek időben. Kb f12 és f3 között van őrültekháza, amikor a sok paraszt eszik. Van forró leves, ami megégeti a kezedet, van forró pite, van toast, amit ott, helyben csinálunk meg nekik, van baguette, van joghurt, van csoki, süti, italok, stb. Van kassza, ami till. Azt utálom, de nagyon. Az a privilégium, ha nem kapsz kasszát, mert akkor nem tudod elcseszni a számolást, nem kell mosolyogni, és nem kell sokáig összpontosítani egy dologra. Én két napja merem a levest meg sütöm a toast-ot Angeloval a kassza mögött, tehát nekem eddig jó volt. Majd ma... Miután lemegy a rush, szépen elkezded a takarítást. Ilyenkor van az, hogy Angyel sportot űz abból, hogy csesztessen. Ezzel csak az a baj, hogy engem iszonyatosan idegesít, így beszólok. Tegnap mondtam neki, hogy ne igyon több kávét, mert az nem jó sem a szívének, sem a testének, de ami a lényeg; nem jó nekem. Szóval az Isten barmával megy a beszólogatás, rendesen. Ma is tervezek még egy két mondatot.

Tehát ez volt eddig. A nap végére általában annyira elfáradok, hogy elkúszom az ágyig, és szeva. Ha Te nyitsz szar, mert fel kell kelni, ha Te zársz szar, mert kifáradsz, de piszkosul. Sehogyse jó. De ma hajnalban, amikor én csak pislogtam Poppyra az ágyamból, amikor Ő ment, bevallotta, hogy neki bizony hiányozni fog. Vagyis csak az emberek. És, ha őszinte akarok lenni, akkor be kell, hogy valljam, hogy ha nem is hiányozni fog, de megszoktam néhány arcot, megszoktam a munkát, és a főnököt. Lehet, hogy tényleg jó lenne visszakuncsorogni magunkat januártól, különben éhenhalunk?...

Új flatmate érkezett szombaton a lakásba. Ha megfeszülök se tudom, hogy mi a neve, de török, és férfifodrász. Mindannyian azon az állásponton vagyunk, hogy homoszexuális. Poppy elnevezte Surdának, azóta csak így hívjuk. Egyébként egy fantom, én 2x találkoztam eddig vele.

Nos, elérkezett az utolsó hetünk a companynál. Ettől azért tartottunk eléggé, mivel a főni most tért vissza a vakációzásból, és most kellett szembesülnie azon szomorú ténnyel, hogy felmondtunk a háta mögött (köszönhetően a hatékony belső kommunikációnak, NEM tudtuk, hogy elmegy szabira). Gondoltuk, hogy ennek meglesz még a böjtje. Az esetről annyi szó esett nyíltan, hogy reggel odaszólt Ivynak: „Family problems, he?” Csodálkoztunk is, hogy ennyivel megúsztuk. Teltek-múltak az órák, majd egyszer csak azt vettük észre, hogy nem küldi el Ivyt szünetre. Letelt az ötödik óra is. Ivy ekkor már nem bírta tovább és szólt. Nem engedte el. Helyette viszont „megnyerte” a shop takarítását. Ivynál erre csúnyán elgurult a bicikli, és duzzogott a nap hátralevő részében, ami teljesen érthető ugye. És ekkor megtörtént az, amire azóta várunk, amióta itt „merjük a szart”: arra a teljesen szimpla kérdésre, hogy „what are you doing?” Ivy száját elhagyta a fent idézett mondat, amiért én azóta is csak tisztelni tudom őt. Így, ebben a formában, félig angolul, félig magyarul (szerencsére csak az első részt értette, de persze ez is bőven elég volt ahhoz, hogy másfél órával zárás utánig bent tartson és az összes kis sarkot kipucoltassa velünk. Azért ez merész húzás volt, de valljuk be megérte.

Már régóta érik ez a bejegyzés, de asszem ma kaptam meg hozzá a végső lökést. Mindig is tudtam, hogy nagy az Isten állatkertje, de az néha minden képzeletemet felülmúlja amilyen figurákkal itt találkozom nap mint nap. Gondolom ehhez a témához azért Ivynak is lesz egy-két szava, úgyhogy szerintem még folyt. köv.

Akkor kezdem is a számomra legmegdöbbentőbbel:

„Tornázós”: egyszer a shop közepén pont az én pultom előtt egy férfi elkezdett tornagyakorlatokat végezni, majd amikor én elröhögtem magam (nem szabad, úgyhogy mindent megtettem, hogy „ne vegyem észre”), a legtermészetesebb hangon közölte, hogy ő most fázik, ezért tornázik egyet. No comment.

„Hányós”: Egy másik napon (csúcsidőben, és szintén a shop közepén) egy fiatalember megkérdezte tőlem, hogy mit tartalmaz a vegetáriánus pite. Én elmondtam, amire ő elkezdett hányáshoz hasonló hangokat és arcokat imitálni, nemtetszését kifejezve. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy utána tíz percig nem tudtam kiszolgálni, annyira röhögtem.

„Tuna lady”: Van egy 40-es elég furcsa kinézetű nő, aki minden áldott reggel munka előtt bejön, beáll a pulthoz, legalább 10-15 percig válogat, majd vásárol kettő darab tonhalas toastie-t. És ezt MINDEN ÁLDOTT REGGEL eljátssza. De minek kell ehhez negyed óráig válogatni???

És akkor még pár „kellemes” élmény a szokásosak közül:

Vannak a „szatyrozósak”: A shopnak két méretben van saját papírszatyra. Gyakran előfordul, hogy a „dear customer” kér egy-két apróságot, amit gondosan belehelyezek a kisméretű szatyorba, amit a pult alól veszek ki. Ezt megvárja, majd mire felnézek, meggondolja magát, megkíván még ezt-azt, és egy egész halom dolgot rámol a pultra, ami természetesen már nem fér bele a kisszatyorba. Ekkor fogom magam, kiszedegetem a kisszatyorból az összes dolgot, előveszek egy nagyszatyrot, és átpakolok. Természetesen mindezt a legnagyobb csúcsforgalomban, ezren állnak a sorban, a főni pedig a hátunk mögött sürget mindenkit. Igen kellemes érzés.

„Kötekedősök”: Őket is meg lehet szokni, persze lényegesen könnyebb, ha az ember a saját anyanyelvén fogait összeszorítva elengedhet egy-két „jókívánságot”. Ilyen például amikor odaadom a visszajárót, esetleg meg is köszöni, majd elkezd kötekedni, hogy miért apróban adtam vissza, és nem papírpénzben (nyilván mert elfogyott ba**d meg) vagy fordítva. Persze mindezt szigorúan miután már becsuktam a kasszát. Csúcsidőben a legizgalmasabb játék, mert ilyenkor vagy meg kell várnia amíg a következő vásárló fizet, és kinyílik a kassza (és ilyenkor még idegbeteg is lesz emiatt), vagy szólni kell valakinek, akinek van kulcsa hozzá, ami beletelik pár percbe, addig áll a sor, stb…

"Furcsa kinézetűek": Belőlük rengeteg van errefelé, néha kezdem úgy hinni, hogy ez a furcsa kinézetű/viselkedésű emberek városa. Ilyenkor csak az a baj, hogy el kell folytanod a kitörő nevetést, ami vagy sikerül, vagy nem.

Most hirtelen ennyi jutott eszembe, a többit rábízom Ivyra, biztos Neki is van egy-két sztori a tarsolyában.

A minap munkába menet szóba elegyedtem egy francia fiatalemberrel (from Paris) a buszmegállóban a hajnali 5.55-ös buszra várakozva. Kiderüldt, hogy a srác ugyanabban az utcában lakik, mint én. Majd később az is kiderült, hogy ugyanabban az utcában dolgozik, mint én. Még soha nem láttam azelőtt, és azóta sem. Lehet, hogy ez így már nem jön át, de nekem konkrétan hihetetlen, ha arra gondolok, hogy egy majdnem tízmilliós városról beszélünk. Hát..már kezdem megszokni, hogy itt minden hétre kijut valami hasonló történet.

A Jóistenke éltessen Kedves Cicerina!!! Na, milyen egynegyed évszázadosnak lenni?! És, hamarosan csókot nyomok orcácskádra, szal tessék nagyon nagyon MOSOLYOGNI a születésnapodon!!!!!

Nem, ne is keressetek, nem vagyunk rajta. Olyat nem vállalok. A főnök szemüvegben...

Gimnazisták lehettünk Poppyval, amikor bimbózó barátságunk közepette a kezembe nyomott egy Blur másolt audiokazettát. Ekkor találkoztam vele először, és azóta minden egyes évben a Sziget.hu-ra érkezik egy kérés, melyben követeljük, hogy a hozzák el nekünk a britpop jeles ikonjait. Erre mit látnak szemeim csütörtök reggel a Londonpeople-ban? Újra összeáll a Blur, és július 3-án a Hyde Parkban koncerteznek. Mondanom sem kell, hogy mennyire kikészültünk a boldogságtól a hír hallatán...

Hogy micsoda a Blur? Egy zenekar, melyben Damon Albarn a frontember; mely megadta nekünk a Charmless Man kifejezést; azt a videoklipet, melyben bemutatják, hogy a Tejesdoboz hogyan esik szerelembe az Eprestejesdobozba, és aki beleénekli a szívedbe, hogy Tender is the touch / Of someone that you love too much...
Ezt a képet a National Portrait Galleryben készítettem néhány hete; ez volt a Best of album borítóterve. Azóta ismét előszedtem az albumot, feltöltöttem az MP3 lejátszóra, és csapatom neki. Még mindig jó.

London (is) a karácsony lázában ég. Van itt minden, mint a búcsúban, ahogy Anyukám szokta mondani, van ízléses, meg van kevésbé ízléses, de a legtöbb mindenképpen érdekes. Ma pl rávettük magunkat, hogy legalább a gyerekeknek vegyünk némi ajándékot, és ezt találtuk az egyik bolt polcán.
Remélem mindenki látja az összeállítást. Én ma láttam olyat is, hogy ébresztőóra Jézus Krisztussal. Gyerekek, ez azért nagyon ütős. Ádám, ilyenkor hol vagy?....

A felmondásról később, bővebben. Csak éljük túl még ezt a hetet, mert egyre jobban fáradunk. Ma Poppy csak annyit mondott, amikor meglátott: Húha, Te se vagy fáradt, anyukám...:-)

Ezzel a kérdéssel fogadott kedves Ivy amikor beléptem az ajtón.

Felhőtlen jókedv szakadt ma a Pentire Road 25 lakosaira. Percekkel ezelőtt megírtuk a felmondásunkat, veseszínű papírra, kézzel. Holnap jómagam fogom elintézni a dolgot Yianni-val, aki az Area manager. Gyerekek. A fejleményekről később...

Na, hát szerencsésen megkaptam a harmadik figyelmeztetőmet a companynál (az első kettőt amúgy egy napon sikerült beszereznem, amivel a főni szerint történelmet írtam). Az ok: nem szóltam egy órával nyitás előtt, hogy nem megyek. De hogy szóljak, kérdem én, amikor csak a shop száma van meg, ahol ugye egy órával a nyitás előtt nincs senki, de mindegy. Ráadásul rajtam kívül egy másik srác is ugyanígy cselekedett (María from Bangladesh), ami még az amúgy nagyon kedves és szintén beteg team leadert is kihozta a sodrából, mert konkrétan ketten vannak egész napra. Most már egész biztos, hogy kirúgnak, csak ezt a két hetet kéne kibekkelni. Angelo sem lesz boldog, ha ezzel fogják zaklatni a holiday-e kellős közepén.

Sajnos engem sem került el az 'angol kór', úgyhogy betegen fekszem itthon, amíg drága Ivy húzza az igát és pénzt keres. Ő a nap hőse, mert azért ő sincs fényesen. Igazából senki sincs fényesen aki nálunk dolgozik, ami ugye egy "open shop". Jó lenne, ha valaki odafent észrevenné a nyilvánvaló összefüggést.

Kedves Gyerekek! Eljött az a nap, melyre oly sokat vártatok! Remélem kipucoltátok a csizmátokat, és kitettétek szépen az ablakba, hogy a Mikulás Bácsi beletehesse az ajándékot. A jó gyerekeknek cukrot, meg migyi-mogyórót, a rosszaknak meg virgácsot...

Itt ugyan nem ünneplik december 6-át, mert a Mikulás Szenteste éjjelén csúszik le a kéményen, de mi magyarok kikészítettük a csizmácskánkat az ablakba, hátha megszán mindket egy import Mikulás.

És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felhívjam azon kedves brit vagy magyar postás figyelmét, aki szépen elemelte a Beteg Kedvesnek küldött csokit a levelemből, hogy remélem neki valami nagyon csúnya kerül a csizmájába a Mikulás puttonyából. Paraszt.

Londonban influenzajárvány pusztít. Utoljára a pestis járványnak itt Londonban egy tűzvész vetett véget, ha jól emlékszem, bár az se tegnap volt.

Nos, vagy elpusztulok a flue okán, vagy esetleg egy tűzvész következtében, vagy a fáradtságtól. Vagy hazaérek december 19-én, persze ott is nagy a rizikófaktor, mert kocsival megyünk- komp, autópálya, stb...

Alapszituáció: végre a héten először korábban hazérés (úgy értem emberi időben, még sötétedés előtt), és nagyon-nagyon pihenni akarás.

Nem lehet, hiszen ha a szomszédok megneszelik, hogy itthon vagyunk, kezdenek szépen átszállingózni (a kerítésen átmászva, hiszen a kopogást „pont nem hallottam meg”). Lekaparom a falat, olyan fáradt vagyok. Legnagyobb meglepetésemre, természetesen a tudtunk nélkül egy új lakó érkezik – aki mit ad Isten feka (abból a „jejejee" fajtából, értsd: gyémántos fülbevaló a fülben, lánc a lógós nadrág zsebében). Először arra gondoltam, hogy szegény vagy komoly kihívásokkal küszködik, vagy kőkeményen cuccol, mert nem tudott egyenesen megállni a lábán, és konkrétan egy értelmes mondat nem hagyta el a száját, a barátnőjének kellett fordítania (igen: angolról angolra), hogy megértsük, mit akar. Hát, we’ll see. Mindenesetre tökéletesen beleillik a képbe, hiszen az itt töltött másfél hónap alatt több ilyen vicces/érdekes/furcsa szituáció esett meg velem, mint egész eddigi életem folyamán, úgyhogy már ez is simán lepereg. Felőlem jöjjön. Tetszik neki a lakás. Hurrá. Elmegy, holnap be is költözik. Diszkréten lerázzuk a többieket.

A sokk után végre valahára nyugovóra térek. Vagyis csak azt hiszem. Első telefon. Nem veszem fel. Második. Ezt sem. Harmadik. Megunom és felveszem inkább. Ali (aka. Mohammed Ali Malik - nem röhögni - egyben jelenlegi otthonunk pakisztáni tulajdonosa) aki „csak a postájáért ugrik be” címszóval átjön este 11-kor, és nem mellékesen megvillantja az új autóját, amivel ha már úgyis megmutatta, persze el is vinne egy körre. Próbálom kikerülni a kérdést, de nem lehet. Beülök. Bevallom őszintén, hogy amikor bekanyarodtunk az erdős részre (papucsban, hálóingben), kicsit bepánikoltam. Jobb ötlet híján megígértettem vele, hogy nem fog elrabolni („Ali. Promise me you won’t kidnap me!”). Aztán amikor megláttam a rókákat az út szélén falatozni, még jobban bepánikoltam, és kértem, hogy menjünk vissza. Végülis nem volt semmi gáz, rendes gyerek ez az Ali. Befelé jövet még váltottam pár kedvesnek nem mondható szót a "mindignagyonsokatbeszélő" lakótárssal, de ez már tényleg kibírhatatlan volt. Feljutottam a szobába. Ajtó bezár, kulcsra. Terveimmel ellentétben éjfél után sikerült is eljutnom az ágyamig a hajnali 4.45-ös kelés után. És, ahogy mondani szokták: holnap új nap..!

Ma a munkából hazafelé jövet tanúja voltam egy drogfutár rajtaütésének a metróban. Először csak a hatalmas tömegre lettem figyelmes, majd egy egész osztagnyi kutyás ROHAMrendőrre, akik ellepték az egész metrót. A legizgalmasabb részről természetesen pont lemaradtam, már csak arra lettem figyelmes, hogy nagyon-nagyon jutalmazzák az egyik rendőrkutyát, és egy srácot bilincsben vezetnek el. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a srác arcán furcsa földöntúli mosoly ült az egész „process” alatt (meg gondolom még egy pár óráig, amíg a szer hatása kitart..)

Ivy "Felépítettük." című bejegyzésének a "végre valahára beszélgettem native-vel is" kezdetű mondatához mindenképpen hozzátenném, hogy a "beszélgetés" így hangzott (színtisztán emlékszem):

Native: "Do you want to see my dick?"

Mi pedig udvariasan elutasítottuk a felajánlást.

Aki érti, érti, aki nem, nem...maradjunk ennyiben.

Sok szeretettel gratulálok Édesanyámnak, aki mától a nyugdíjasok táborát gyarapítja!

Hajrá Anya, mi csak csendben irigykedünk. Mennyi most a nyugdíjkorhatár? Tudja valaki?

A Teambuilding, mint olyan már önmagában is nagyon vicces fogalom. Szerintem. Amikor még bőszen boldog diákként tengettem az életem, akkor voltak homályos fogalmaim, hogy mi az a csapatépítés, de azért azt nem gondoltam, hogy mindig a kőkemény ivászatról szól. Félelmetes, hogy mennyire szüksége van az emberek nagy részének alkoholra ahhoz, hogy el tudják engedni magukat. Én, a magam részéről úgy próbálom elviselni a napokat, hogy rengeteget nevetek, úgy vélem, nincs gondom a beilleszkedéssel, és nem állt be minőségi változás viselkedésemben néhány pohárka elfogyasztása után sem. Nem én bújok az asztal alá kedd reggel, azt hiszem:-)

Szombat. Hárman a shopban, meg a Főnök. Nincs általában nagy pörgés, de azért kell csinálni, ezt azt. Én egész nap ittam; először kávét, mert álmos voltam, aztán teát, mert fáztam, aztán még egy forró csokit, aztán még egy kávét, végül pedig a főnök megajándékozott egy csokifagyiszerű izével, azt is elfogyasztottam. Hiába- a kávéfőzés hatalom. Hatkor bezár a bazár, ezután 1,5órát ültünk, vártuk a többieket, közben Angelo közölte, hogy 200 fontunk (ismerem a jelet, csak nem találom a billentyűzeten) van, amit elihatunk. Remek. Várakozásun sem volt izgalommentes; beszélgettünk kedvenc managerünkkel, aki jelenlegi pozícióját kb 2 hónapja tölti be, de már kirúgott kb 5 embert, legutóbb épp a kisfőnököt. Mert persze rákérdeztem, hogy hol van Rasid, akit egész héten nem láttam. Főni csak annyit mondott, hogy már nem dolgozik velünk...
PM7.30. Elhagyjuk a bázist. PM8.15. Realizáljuk, hogy marha hideg van, esik, és a munkatársaink nem épek, illetve, hogy nem tudjuk, hogy hol a hely, ahova tartunk. PM8.30. Megtaláljuk. Walk About. Az emberek nagy része vagy nagyon részeg, vagy nagyon jókedvű, mert mindenki nagyon bulizott. Mire megtaláljuk a többieket bennem már erősen megfogalmazódik, hogy inni kellene valamit, mert nem csak mi, hanem egy másik shop kedves dolgozói is ott voltak. Jelentem; olasz, magyar, kínai, bangi, paki, afroamierikai- mindenki, és nagyon gyorsan elfogyasztott néhány pohárkával. Az a szerencse, hogy megőriztem méltóságom, és én emlékekszem egy-két dologra. A többiekben viszont nem vagyok biztos.
Nagyon jól éreztem magam, mert vicces este volt, olyan arcokat láttam, hogy csak na, és beszélgettem native-vel is, végre valahára. Az a nagyon GuyRitchie filmbe illő arc volt a srác, you know what I mean(...). Egy idő után élő koncert is volt, The Slaves nevezetű zenekar, akik mindenféle slágert játszottak, én meg bele a sűrűjébe, a legelső sorba. Hiányzott ez az engedjük ki a fáradt gőzt dolog, mostmár bevallhatom.
Egyébként nincs baj az arcokkal, rendesek, megvolt az együvé tartozás feeling- a kinai team leader csaj, aki egy paraszt, mondta, hogy ha nem tudom a beosztásam hívjam csak fel őt nyugodtan. Még jó, hogy nincs meg a száma.

A hazaút kalandos volt, mivel le kellett szállni a Victoria-ról (blue line), és nem jött a busz nagyon sokáig, utána hívtunk egy taxit, mert nem bírtuk tovább. Komoly kis este volt. Átjött rendesen a britbuli feeling, és végre láttam jó sok native-et egy rakáson. Meg a zene sem volt rosz, plusz valamit csinálnak az alkohollal ezek, mert nincs olyan pocsék íze, viszont bivalyerős.

Jelentem nemsokára randim lesz a Tottenham Court Road-i „Meki” előtt JoséArmandóval (nem így hívják amúgy, csak én hívom így, mert soha nem jut eszembe a neve), aki egy fitneszőrült brazil fiatalember, és kedvenc munkahelyem beiratkozási napján találkoztunk. Minden áldott nap lejár a gym-be, nem eszik húst, nem iszik alkoholt, sorolhatnám. Atyaég. Velem aztán jól be fog fürödni, ugyanis hosszú-hosszú évek óta nem tudom magam rávenni, hogy megmozduljak, eszem húst, és iszom alkoholt. Nem is keveset. Tehát már csak a hecc kedvéért is megéri elmenni. A fejleményekről természetesen beszámolok!