...de kik azok a britek?

Hejj, ma ez a mondat hangzott el nagyrabecsült főnököm szájából. Remélem átment az olasz akcent... Tehát, itt is, ugyanúgy, mint otthon dívik a Teambuilding- azaz "hozzuk össze a csapatot szombat este, hejj" móka. Velem ezt ma közölték, és ha jól értelmeztem, akkor a Company fogja állni a cehhet. Nos, amennyiben ez így lesz, úgy nagyon remélem, hogy beilleszkedésünk Poppyval a csapatba maradandó nyomot fog hagyni mindenkiben. Azt nem értettem, hogy hova szervezi a főnök, de azt mondta, hogy valami zenés/táncos est lesz, mondjuk mivel mi 6ig dolgozunk, utána megyünk, így biztos fittek leszünk és frissek, de ki nem hagynánk semmi pénzért. A teambuildingek otthon is mindig maradandó élmények voltak. Fotómasina csőre tölt, és hajrá...

Nagyon restellem, de nem fogalakoztam Nórám kipécézős-blogos mókájával eddig, de most szakítok rá időt, és a magam részéről megcsinálom, amit kell. Bár a lényegét nem értem, de van egy olyan sejtésem, hogy csak Ő olvas engem, vagyis minket, tehát minden tiszteletem az ÖVÉ.

Tehát:1. Linkeld be azt az embert a blogodba, aki kipécézett. Nóri kipécézett engem - www.wienerwalzer.blogspot.com. Olvassátok a lányt, mert nagyon jó. Ő Bécsben nyomul éppen... Behálózzuk az egész világot:-)
2. Ossz meg magadról hét dolgot, akár különleges, akár hétköznapi. Ebben az esetben én 3,5 dolgot fogok megosztani magamról, mert jelen blogot ketten bitoroljuk.
a. Végtelenül idealista lélek vagyok, aki hisz a jelekben, meg a csodákban, és mindenre megpróbál valami választ találni. Szerintem akkor is mindennek meg van az oka, annak is, hogy én most Londonban élek. Azt hiszem, hogy lassan már kezdem is belátni, hogy melyek ezek.
b. Sok embert szeretek, sokak fontosak nekem, és ők most nagyon hiányoznak, de tudom, hogy bíznak bennem, és ez rengeteg erőt ad nekem, olyankor, amikor éppen nem olyan jó. Ezt az utazást egy hihetetlen kalandnak élem meg, ahol megismerem önmagam, levetem az esetleges terheket, megtanulok angolul is kicsit, és végre rájövök, hogy mit akarok az életben. Az egyik része már tiszta, tudom, hogy ki lesz majd ott, csak az nem, hogy mit fogok csinálni.
c. Ide meg nem tudok kitalálni mást, csak amit már egyszer leírtam; szeretek enni, inni, aludni, utazni, rácsodálkozni... egyszóval élni. Londonban, Budapesten, vagy akár Zimbabwéban (legutóbb valahol arra akadt állás), csak az a lényeg, hogy mindig történjen valami, mert az állóvíz megőrjít. Lüktessen, és áramoljon. Ez a lényeg.
d. Poppyval már több, mint 11 éve ismerjük egymást. Szeretem, és tisztelem, mert jó ember és jó barát, mert végtelenül őszinte, és ő lesz az esküvői tanum, persze...( a következőkben majd ő ír rólam remélhetőleg valami okosat:-))
3. Pécézz ki 7 embert, nevezd meg és linkeld be őket a blogodba.
a. Egy Leányzó blogja, akivel már sokat leveleztem, de még nem találkoztam. Remélem ennek is eljön majd az ideje. http://kellakaland.blog.hu/
b. Néhol gusztustalan, néhol túlzásnak ítélem, de mindenképpen kis magyar valóság. Hajrá Irodai Patkányok! http://officespace.blog.hu/
c. Ismét egy blog, Jocótól, aki lelkes kommentelőnk! Ki nem hagynálak a felsorolásból! http://thisislondon.blog.hu/ Apropo, hogyan csináltad azt a hátteret a blogodon?...
d. Kedves Ismerősöm nagyon jó kis cikkeket tölt fel a következő blogra: Hajrá! http://mindennapibetevo.freeblog.hu/
e. Egy kis muzsika Carlitostol: http://www.longplay.hu/blog/
f. Még egy kis UK http://brighton.blog.hu/
g. Ezt meghagyom Poppynak, mert nincs jobb ötletem!
4. Egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukon, hogy ki lettek pécézve. Ezt viszont nem ígérem meg, mert meguntam a szórakozást. :-)

Kedves (blog)pajtásom után szabadon kezdjük a karácsonyi okfejtéssel; november 25-e van, könyörgöm. Egy hete a shopban nyomatják a borzasztó carolokat, meg az All I want for Christmas is you bömböl naponta a rádióból. Botrány. Totális őrültekháza. Budapest sem kutya, de amit itt Londonban vetítenek a lánglelkű native-ek, meg az annál is lelkesebb bevándorlók, az borzasztó. Sétáltunk Poppyval a Regent Street-en péntek este, és az aranykalitkába zárt aranymadár előtt majdnem elhánytam magam. Ehhhh... Eddig mindent lefényképeztem, de ezt nem. Ez tényleg sok már nekem is.

Következő napirendi pont a ma délután. Miután hazaestem a mukából (szerintem a főnök abszolut alulmúlta önmagát- nagyon paraszt vt), befordulok az utcába, erre látom, hogy egy csapat Boldog Bobby (értsd policemen) áll az egyik ház előtt. Na, mondom, ha ez nálunk van, akkor vagy a háztulajdonosra, aki paki, húzták rá a vizeslepedőt, vagy a szomszéd magyarok okoskodásai derültek ki, vagy Életem Értelme esetleg beköpött a bevándorlásiaknak, hogy kitoloncoljanak. Azonban nem nálunk kopogtattak, hanem a harmadik szomszédnál, de a furgon, amiből kiszálltak a Bobbyfiúk és a Bobbylányok, az a mi házunk előtt állt konkrétan. Arra gondoltam, hogy, mint a filmekben, fogom magam és diszkréten továbbhaladok, mert ha ezek itt engem kihallgatnak, akkor belefulladok a nevetésbe. De nem vt semmi, gondolom várták az emberüket haza, akinek ha van egy kis agya, és meglátja a zsarukat az utcában, akkor továbbmegy. Mindesestre ilyet még otthon se láttam; már megérte diszidálni.

Harmadik; a mai reggelemet elmesélem, bár szerintem nem lesz olyan vicces, mint ahogy azt átéltem, de megkaptam kb 3-4 embertől, hogy elég személytelen a blog, és tudni szeretnék, hogy hogy vagyok valójában. Hát, elmondom, hogy vagyok... Reggel 4.45. Csörög az óra. Ehhhh, lenyomom. 10 perc múlva ismét csörög, hát lenyomom, de azért fel is kelek. Mivel Poppy nem kel, ezért vagyok annyira gerinces, hogy nem kapcsolom fel a villanyt(na jó, mondta, hogy ne merészeljem), hanem kislisszolok az ajtón, megmosom a fogam, és belenézek a tükörbe. Ez a napom azon része, melyet valójában ki kellene hagyni, főleg hajnali 5.10kor. Visszamegyek a szobába, felöltözöm (töksötétben igazi kihívás), majd kihúzom a szemem, ami az összhatáson csak annyira segít, hogy nem menekül majd el előlem reggel a buszsofőr (aki havi 5kilot visz haza, bocs). A kiegészítők kiválasztása így nem olyan nagy kihívás, mert csak tapogatom, hogy melyik legyen a napi befutó, de végül a búcsúajándékba kapott szépség mellett döntök. Lemegyek a konyhába, ahol már rohadthideg van, bedobom a kv-t, majd miközben veszem fel a kabátom, cipőm, Ivysapkám, sálam megiszom, hátha jobb lesz. Nem lesz, de eszembe jut, hogy nincs meg a kulcsom. Vissza, a kulcs a szobaajtóban. Ok, elindulok. Mellow Magic Radio be, joreggelt London, nagyon hideg van, öltözzenek fel. Köszi... Busz be, én föl, metronal buszrol le, szerelvényre fel, Warren Street-nél le, át a másikra, Charing Cross-nál le. 6.25. Piszok korán van, de a másik busszal már nem biztos, hogy odaérnénk, így még teszek egy kört a Trafalgaron, nézem, ahogy ébred a város. A Big Ben kivilágítva. Apró csoda... Aztán a Bedford Street felé veszem az irányt, beérek a munkahelyemre, főzök egy Latte-t, mert még mindig nem vagyok képben. Átöltözöm, és következik a nap azon része, amikor úgy csinálok, mintha dolgoznék. Tadas, aki littván, és csak ma jöttem rá, hogy nélküle bizony nem lehet ott kibírni a napokat, szóval Ő adta a következő tanácsot a minap: Always pretend to do something. Ennek fényében rakosgattam jobbra-balra, ezt meg azt. Nagyon sunnyogtam, amikor bejött reggelizni valaki, de csak nem úsztam meg. Kicsivel később megérkezett a főnök, aki ritkaparaszt formáját hozta, csak az a baj, hogy én ezen már hangosan nevetek. A nap folyamán rájövök azonban a nagy igazságra; ezt itt mindenki nagyon rühelli, és csak a túlélésre játszik a kollegák nagy része, és ha innen szemléljük a dolgokat, akkor még lehet, hogy vicces is lesz a közeljövőben. Egyébként a főnök teljesen oda, mert a napokban várja a nagy ellenőrzést... Hehehe, kicsit nevetséges az egész hajcihő. A déli kökemény szivatás után 14.30kor közlöm, hogy I have finished, kijelentkezem a rendszerből, és úgy húzok haza, mint a vadlibák. A város ilyenkor a legszebb. Plusz, ma vakítóan sütött a nap, ami feldobta a hangulatomat. A tube-ban kivételesen nem volt semmilyen műsor, csak az utcánkban. Az viszont mindenért kérpótolt.

Így telt ezen jeles nap tehát számomra. Ez nem mindig ilyen kegyetlen, mert hnap pl 10.30ra megyek, bár így én zárok, holnapután meg 8.30ra. De azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nem adtam fel a normális(abb) munka keresést.

Ma feljöttünk a tube-ból, és megcsapott a tél illata. Iszonytosan hideg van, nem tudom, Ti hogy vagytok vele odahaza, és itt-ott a nagyvilág számtalan pontján... Van sapkám, kettő is, használatba is vettem a feketét, de be kell vetnem a kesztyűt is, mert elfagynak a végtagjaim. Alig várom a karácsonyt, mert hiányzik a valódi télikabátom, ami otthon porosodik,és itt eszik a fene, hogy miért nincs rajtam. Az emberek nagy része hajlandó már pulcsit felvenni, ugyanis eddig sokan még topánban, rövidnadrágban, papucsban nyomultak, de elképzelhető, hogy rájönnek így november végén, hogy talán fel kellene öltözni. Én öt hete (mert azóta élek Londonban...) gyakorlatilag le sem veszem a kabátkámat, ami tavaly otthon éppen elegendő volt, de itt kevésnek bizonyul. Azt el sem tudom képzelni, hogy a pakik meg a bangik plusz a különböző afrikai országok ideszakadt lakosai hogyan bírják elviselni ezt a sarkvidéki levegőt. Szerintem tegnap megint havas vagy jegeseső esett, bár akkor éppen a konyhában tartózkodtam már, de elég furcsa hangok jöttek be a kertből.

Jut is eszembe; Van két mókusunk, meg néhány macska is flangál néha a kertben, plusz egy szarka is szokott garázdálkodni néha napján mifelénk.

Kommenteljetek, csapjunk egy "éppen mennyire fázunk" kommentdömpinget!

És most jól nyugovóra térek, mert egész héten dolgoztunk, ami kissé kimerítő volt. Kezdjük megszokni a főnökünk stílusát, aki szicíliai, és ma megengedte, hogy megfőzzem életem első kávéját; remekbeszabott napunk volt ismét. A poénokat sajnos nem tudom így, ebben a formában megosztani, de majd ha hazamentünk, élőben előadom egy részét. Elöljáróban annyit, hogy elég jól szoktam szórakozni Angelon, aki szerintem nem szocializálódott rendesen.

Nagyon Boldog Születésnapot szeretnénk kívánni Neked, Kedves Balázs, Drága Feri!

Mellékelten egy vers a Tube-bol.

Poppy és Ivy

Túl vagyunk az első dolgos hetünkön Miss Poppyval, és el kell, hogy mondjam volt benne borzasztóan rossz, nagyon rossz, rossz, egy fokkal jobb, elmegy és jó állapot. A százalékos megosztásról inkább ne ejtsünk szót, nem kell minket félteni, feltaláljuk magunkat. Ugyan csak egy hete melózunk, de olyan, mintha legalább egy hónapja mernénk a sza_rt.

Nos, a lényeg, hogy nem elég, hogy angolul beszél az ember lánya a munkatársaival, a vevőkkel, meg mindenkivel az égegyadta világon, egy csomó mindent meg kell tanulni, plusz beállítottak kasszába, és természetesen az angolok a fémpénzek tekintetében sem követik a normákat. A kétfontos ugyan nagyobb az egyfontosnál, de a 10pence nagyobb a 20pence-nél, és így tovább. Kőkemény szívás. Meg olyanokat kell csin, hogy bankkártyás fizetés, amit otthon se eddig, nemhogy itt. A melegszendvics leégeti az ember kezét, a kávéból van legalább 15 fajta, nem is beszélve a sütiről, meg az egyéb sok kicsiny izéről, amit bőszen visznek a hülye angolok, angol hülyek. Mert a vevők nagy része brit. Eddig csak úgy érintkeztem velük, hogy kiszolgáltam őket, ugyanis a munkatársaim között van egy indiai, egy bangladesi (külön shift, különben folyna a vér:-)), két ghánai, egy kolumbiai, egy litván, egy (talán) pakisztáni, egy kínai, egy lengyel, meg a főnök, aki olasz. Na, a felhozatal brutális, van akinek egyáltalán nem értem, hogy mit magyaráz, olyankor mosolygok, mint az őrült, aztán csak lesz valami. By the way, a főnököm két napra beosztott egy másik üzletbe, ahol gyakorlatilag rögtön beleszerettem mindenkibe, mert sokkal nyugisabb, kedvesebbek, türelmesebbek- és ami a lényeg, nem cseszegetik az embert felesleges hülyeségekkel. Meg is szeretettem magam nagyon gyorsba a Team Leader-el, aki Luis, és portugál (mellesleg nem a mi csapatunkban játszik), és megbeszéltük, hogy átvesznek oda. Nagyon örültem neki, mert vele a melo kész kabaré, egyfolytában szórakoztat, erre közölte a régi főnököm, aki olasz, hogy nem enged át, mert nem. Úgyhogy volt még egy köröm Luis-nál, hátha (ő bőszen bizonygatja, hogy szüksége van rám), de jelenleg úgy tűnik, hogy én állok vesztésre, mert Angelo  (manager) hajthatatlan. Ma szétduzzogtam meg hisztiztem magam, hátha, de nem hatotta meg. Mindenesetre be kívánom bizonyítani, hogy nincs szüksége rám, mert nem akarok itt, ebben az üzletben dolgozni. Ja, és hozzátenném, hogy nem akarok sokáig egyáltalán ennél a cégnél dolgozni.

Vannak előnyök, természetesen; napi étel, ital, és ha te zársz az összes lejáró étel elhozható...

Más. Közérdekű közlemény: Aki szeretne jönni Londonba, várost meg minket nézni, az jöhet; várjuk szeretettel. Egy embert tuti berakunk az ágyunkba, de kettőt is meg tudunk oldani, ha nagyon összehúzzuk magunkat. Január végén és február elején egyedül leszek pár napot, szóval nagyon szeretném, ha valaki megszánna kicsit. Gyertek Londonba, jó hely. Ma pl láttam egy hatujjú embert a metron, meg egy rózsaszín hajú öltönyöst. Nem normális itt senki.

London emlékezik, emlékeztet, és ünnepel. Ma, éppen 90 éve, hogy végetért az I. Világháború. A legtöbb ember vett egy poppyt (pipacs),amit kitűzött a kabátjára, ezzel tisztelegve az világháború hősei előtt. Szerintem ez egy nagyon szép gesztus, nem tudom (csak sejtem), hogy otthon egyáltalán szóba került-e ez az évforduló.

Éppen vasárnap látogattunk el Poppyval egy misére és az Imperial War Museumba (a kettő között ne keressetek összefüggést, mert nincs), ahol szintén nagy volt a készülődés. A mise nagyon érdekes volt, furcsa volt angolul hallani a szertartás szövegét. Nagyon szépen beszéltek, tökéletesen ejtették ki a szavakat, mondtam is Poppynak, hogy jöhetünk máskor is gyönyörködni. Érdekes volt, hogy a napi politikát simán, nyugodt szívvel keverte bele a vikárius (?) a szentbeszédbe (?), üdvözölve az amerikai elnökválasztás eredményét. No comment. Egyébként oltári nagy bulikat csaptak az emberek az elnökválasztás kapcsán, de mit is csodálkozunk: angolszászok ezek is, meg azok is. Természetesen szóba került a Remembrance Day is, és a szertartás legvégén Florence Nightingale-re is emlékeztek. Összességében nekem nagyon tetszett az egész.

Utána az Elefánt és Kastály station felé vettük az irányt(:)), mivel a közelben van a múzeum. Berángattak egy szertartásra, amit az Üdvhadsereg tagjai tartottak, Istent dicsőítették, de nem akárhogyan: gitárral, hegedűvel meg szintetizátorral, amin nagyon jót derültem, kicsit Vidám Vasárnapra hajazott az egész buli...

Végül eljutottunk a múzeumba, ami előlépett a második helyre a legjobb helyek listáján, közvetlenül a National Gallery után. Volt ott minden, mint a búcsúban; repülők, tankok, tengeralattjáró, frontvonal, megrendezett bombázás, stb stb. Nem vagyok kimondottan háború rajongó, de ez még nekem is nagyon tetszett. A Holokauszt- kiállítás, és a Napjaink borzalmait bemutató tárlatok nagyon durván sikerültek...

És a legvégére hagytam a csodálatosan fantasztikus hírt, melyre mindannyian vártunk. Dobpergés......... Miss Poppy és én Dolgozunk. Kávézóban. Kedves lakótársunktól kell lopnom a kifejezést, mellyel tudnám eme munkát jellemezni; sza*rmerés konkrétan. De nem kívánok egy percig sem panaszkodni, mivel legalább dolgozunk, és nagyon próbálom arra ráálítani magam, hogy csak átmeneti. Nagyon. Karácsonyig, max. Utána meg csak lesz jobb. Bár hozzátenném, hogy nagyon nagy bajban van az egész kolóniánk, mert nincs munka. Szóval, megtennétek, hogy másik országot választanátok kivándorlás céljából, mert ha záros határidőn belül nem hagyom ott Angelot (manager), akkor elszáll minden életkedvem.

Ez most egy olyan összegzős, tapasztalatokat megosztós bejegyzés lesz. Vigyázz, kész, rajt.

A város: multikulti a javából. Ezt vártam. Nagyon. Tegnap azon elmélkedtem, hogy miért van az, hogy éppen London az, ami ennyi etnikumot képes befogadni. Aztán abban maradtunk Poppyval, hogy ez amolyam megmagyarázhatatlan izé, mint az érzelmek általában. Az első perctől fogva, ahogy leszálltunk a Victoria Station-nél a buszról azt éreztem, hogy ez a város befogad, hogy tárt karokkal vár, és nem taszít ki magából. Ez az ami mindenkit megérinthet; hogy nagyon gyorsan felveszed a ritmust, és itthon érzed magad. A várossal együtt lüktetsz, kérés nélkül a bal oldalon közlekedsz, felszállsz a double decker-re,  megtalálod a kedvenc ingyenes napilapodat és a rádióállomásodat, és már meg sem lepődsz azon az őrült, indiánnak látszó fószeren, aki a tube-ban kezdi el fésülni a derekáig érő hajzuhatagát. Szóval: jó itt.  

Lassan kivégezzük az ingyenesen látogatható múzeumokat. Tegnap befejeztük a National Galleryt, ahol nagyon nagyot ütött Renoir, Monet, Manet es persze Van Gogh. Megegyeztünk abban, hogy ez tetszett a legjobban eddig Londonban, tehát ha jöttök látogatni, oda mindenképpen mindenkit el fogok rángatni. Lenyűgöző. A National Portrait-ben megvoltak a híres arcok, és a nem túl híresek is. Azért ez is kötelező - legalább egyszer.

Végül találtunk egy templomot, ahol lesz vasnap mise - kórussal. Én megpróbálok elmenni, mert kiváncsi vagyok. (persze ez fel nem érhet az otthoni kórus élményemmel... :-)). Séta közben megtaláltuk London egyik legabszurdabb helyét. Egy kripta van berendezve konkrétan a föld alatt, ahol van egy kávézó és egy ajándékbolt; megihatod a reggeli kávédat évszázados sírok felett. Poppy közölte, hogy ez már neki is sok. Én megállapítottam ismét, hogy ezek tényleg nem normálisak.

A nap befejezéseképpen sétálgattunk a Canary Wharf-nál, és megnéztük a Docklandiát:). Nem mondom, hogy nem volt szép. Este fogtuk magunkat, vettünk egy fél csirkét a Tescoban, egy baguette-et, meg fánkot, és megettük a Canaryn, miközben a részvények árfolyamát nézegettük. Vicces volt. Módfelett.

Take Two: Állásinterjú, egy otthon (még) nem ismert gyorsétteremláncnál. Gyerekek, készüljetek fel, mert nagyon vicces lesz, de nem vagyok benne biztos, hogy át tudom adni rendesen. De kezdődjön maga a történet.

Reggel 6.55. Megcsörren az óra, elhuzom a függönyömet, kitekintek az ablakon, és mit látnak szemeim? Be van borulva. Hahhh, ez már azonban nem is meglepetés, hanem elvárás.

7.15. perc, kikönyörgöm magam az ágyból. Ez azért nem olyan egyszerű, mert az ajtókon túl általában nagyon hideg van.

7.25. Kikönyörgöm Poppyt az ágyból. Neki még rosszabb, mert nagyon nem bírja a hideget.

Felöltözünk (közben 30y, nagyon nagy szenvedés, hogy melyik nadrág, ing, pulover, fülbevaló). A kötelező cuccok összekészítése. Kávé. Az kell. 8kor elindulunk.

Nem jön a busz. A 275ös. De most komolyan nem. 25percet várunk rá. Utána meg dugó. Nekem agyam elszáll, elérünk az undergroundig. Sok az ember, de még van esélyünk. Ekkor közli egy szimpatikus hang, hogy az Oxford Circus-nal nem áll meg a szerelveny. Nekem elszáll másodszor az agyam, mert az lett volna az uticél. Rohanás át a Regent Street-en. Megérkezünk, 25 perc késés.

Application Form: Négy oldalas, eladod magad (reliable, friendly, always smiling...), majd bejön a HR-es csaj, aki nagyon kedves (munkahelyi ártalom). Játszunk. Poppyval még mosolygunk. Kb 20 ember egy teremben, feláll egyenként, bemutatkozik és elmond magáról három dolgot. Uhhhh. Még mindig mosolygunk. A következő feladat: csoportokat kell alkotni és eljátszani egy szituaciót. Santiago, aki Kolumbiából jött, kitalálta a fent olvasható szlogent, persze ebben nekem is nagy szerepem volt (...). Szituáció lejátszása. Nálam még mosoly, Poppy már nem.

Folytatódik az emberkínzás. Második körös intejús a móka, még visszahívhatnak. Mellettem egy nő ült, és mint egy mantrat ismételgette, hogy Yeah... Akkor már én is csak kínomban mosolyogtam - össze mindenkivel. Mert volt ott mindenféle; India, Ivory Coast, Marokko, Sri Lanka, Szibéria, Spanyolország, és három magyar. Mert rajtunk kívül még egy fickó. Remek.

És most várom, hogy visszahívjanak. A második körben kettő órát már pult mögött kell állni, hogy megnézzék, hogy alkalmas vagy-e erre, vagy sem.

Hová fajul a világ?...

De tudok angolul, vagy legalábbis mindent értettem, beszéltem is, és nagyon jól éreztem magam. Bár aminkor Poppy odafordult, és csak annyit mondott, hogy "Vagy kimenekítesz innen, vagy meg fogok ölni egy embert", akkor kicsit azért aggódtam. Túléltük...

Londonban élni jó... vagy legalábbis érdekes. Nem, tényleg nem viccelek: Jó. Nálam fellépett az általános identitászavar, néha nem tudom, hogy hol vagyok és kivel és miért, és keverem az angolba a magyart, meg néha angolul jut eszembe, ami magyarul nem, pedig ha meg angolul kellene, akkor nem jut az eszembe... Érti ezt valaki?...

Tehát; túl vagyunk az első (vízválasztónak mondott) állásinterjún. Volt nagy nagy beégés, kacagás, nyökögés, pici sírás, meg nevetés. A végén megmaradt a nevetés. Meg a tapasztalat. Az rengeteg. Mindenesetre rádöbbentem, hogy először az idegen nyelvi környezetet kellene megszokni, és felduzzasztani a nyelvkincsemet, mert van a tudatom legmélyen valaki, aki beszéli a nyelvet, csak el van nyomva. Fel kell szabadítani... Ha meg nekem nem sikerül, akkor irány a lengvidzskurz.

Voltunk ám várostnézni is, természetesen; Láttuk a Gurkent, voltunk Greenwich-ben (ahol van egy iszonyat brutális piac), elbúcsúztattuk a paki főbérlőt (és kitakarítottuk a konyhát), de a hét csúcspontja a Trick or Treat volt. Péntek este jöttek a gyerekek, kaptak cukrot (na jó, nekünk is jutott egy kevés), és Happy Halloween-t kívántunk egymásnak. Tündérek voltak, elő is tört belőlem minden érzelem azonnyomban...

Mára tervbe van véve a National Gallery.

 Bocsánat, hogy így eltűntem a napokban, de egyszerűen nem jutottam el odáig, hogy csendben és nyugalomban, összeszedett gondolatokkal nekiüljek és posztoljak. Most bepótolom. Van lakás, nyugodt zug, ahol álomra hajtjuk a fejünket, és ahonnan már tényleg nagyon szép reményeket táplálunk. Aztán majd meglássuk, hogyan is tovább… 13 napja éldegélünk East Londonban teljes egyetértésben Miss Poppyval, aki a higgadt attitűdjével igen sokat dob a saját hangulatomon, mert bizony néha én nem látom olyan fényesnek a helyzetet. Azt hiszem az első sokk után az Unokahúgom születése volt a legmegrázóbb pillanat, és mivel még nem volt szobánk normálisan el sem tudtam vonulni az örömkönnyeimmel. Akkor azért rám borult a világ az összes terhével.

Munkakeresés: Jelenleg úgy néz ki, hogy első körben elküldtük az önéletrajzunkat jó sok helyre. A hőn áhított munka az „Office” kategóriába tartozik, ami azt jelenti, hogy vagy valamilyen irodai asszisztens, vagy (szerény múltamat tekintve) database pozíció megcsípése lenne a legjobb. Tisztességes munka, tisztességes fizetés plussz nem szakad le a lábad az egész napos meneteléstől. Ja, nem is beszélve, hogy azért diplomások vagyunk. Na, ez jelenleg sehogyansem kíván összejönni. Konkrétan SENKI nem hívott vissza. Nem tudják, mit veszítenek. A következő szint a „bedobálom ruhaüzletekbe a városban a cv-t” . Hamarosan karácsonyi őrület, így sok helyen keresnek két, vagy négy segítő kezet, ennek megfelelően én már nem is emlékszem hány db, de igen sok üzletben próbáltuk eladni magunkat. Onnan se hívott senki, így még lejjebb adtuk: Barmaid, avagy pincérnő. Ugyanaz a felállás, de ott sem sikerült semmit összekaparni. OK, vasárnap leültünk beszélgetni a főbérlőnkkel, és valahogy szóba került az álláskeresés. Amikor kimondta a „gyár” szót, akkor éreztem, hogy most/itt/a vég. Kissé bepánikoltam, hogy azt azért mégsem. Így jutottunk el odáig, hogy másnap reggel megint lejjebb adtuk egy szinttel, és egy franchise rendszerben működő étteremhálózathoz jelentkeztünk, bárminek. Nincs otthon (még) ilyen étterem, de nem is kívánok többet leírni róla, jobb az Nektek is, meg nekünk is. Láss csodát, onnan behívtak. Mindkettőnket. Hétfőn megyünk 9.30tól 12.30ig eladni magunkat a Regent Street-re.

Persze nem adtuk fel, elméletileg egy kedves ismerős benyom egy fejvadász céghez, akik majd jól találnak nekünk Office munkát. Megőrülés van itt 1000el.

 A Túrista: Elég sokat múzeumozunk. Megvolt a British, a Tate mindkettő része, de még most is be van tervezve minimum három másik, ami ingyenes (ezek élveznek elsőbbséget). Ezenkívül várost nézünk, minden napra akad valami izgalmas, de ennek sem látom még a végét; hétvégén elméletileg Greenwich és a National Gallery is pipa. Ehhh, be van itt osztva minden időnk. Lábjegyzetként megjegyezném, hogy a British-ban az Asszíroknál elbőgtem magam (ez volt az a része a kiállításnak a Rosetti– kő mellett, ami nagyon ütött), mert eszembe jutottak a Kelet előadásaink az egyetemen, és az, hogy milyen régóta vártam erre a szent pillanatra. A Tate Gallery- ben  nagyot ütött a Shalott hölgye, ami abszolút kedvenc. Életem kockáztatásával fénykép is készült róla. A Tate Modernben Chagalle és Monet volt a legszebb pillanat, mivel nem áll túl közel hozzám a modern művészet. Ez Miss Poppy reszortja.

 Tegnap voltunk Pub-ozni (itt még a Guiness is jobban csúszik), és amikor kiléptünk az jtón hatalmas pelyhekben szakadt a hó! Otthon milyen idő van?..
Ma megyünk National Insurance Number interjúra, jobban mondva Poppynak van mára, nekem meg holnapra időpontom, meg a bankba, ahol elszúrtak valamit. Ja, és tegnap kaptunk csekkfüzetet. Nagyon vicces…

Ma délelőtt, magyar idő szerint 11.16kor 3150 grammal és 54 centiméterrel megszületett Jandó Nóra.

Kedves Julcsi! Innen, Londonból szeretnénk Neked nagyon boldog születésnapot kívánni!

A Jóisten éltessen Téged még 100 évig!

Miss Poppy és Ivy Teasdale

Te, Kedves Olvasó, aki valahol a nagyvilágban olvasod az írásainkat arról, hogy Londonba költöztünk, tudd meg, hogy Miss Poppy és Ivy Teasdale úgy érzi kicsit hazatalált. Bocsánat mindenkitől, aki véletlenül szeret és hazavár, de ez van. Bennem az érzés szombat este fogalmazódott meg először, amikor (némi szalmiakki elfogyasztása után) álltam egy lakásban, Leytonban, két magyar fiatal társaságában, és annyira de annyira boldog voltam attól, hogy nem futamodtam meg, és itt vagyok/vagyunk.

Tegnap láttunk a Trafalgar Square-t, a Piccadilly Circust, kicsit a Big Bent, a Buckingham Palace-t, és sétáltunk a Saint James's Parkban, ahol találkoztunk egy mókussal. Ez a találkozás indított minket arra, hogy elgondolkozzunk azon, azért neki sem könnyű az élete, mivel egész nap csak rohangál a mogyoróval a fáról le meg a fára föl, plusz kuncsoroghat kajáért a hülye turistáknál, ami megintcsak nem könnyű feladat. Aztán megállapítottuk Lacival, aki már három hónapja itt él, és egyébként Simon, hogy kicsit elfáradtunk.

Milyen London négy nap után? Iszonyatosan nagy, zsúfolt és sok. Koszos, szűk és néhol félelmetes. De húz és hívogat, hogy ebből nem elég... MÉG MÉG MÉG.

Képrejtvény befejezésül. Segítségül annyit, hogy minden szentnek magafelé hajlik a keze...

Megérkeztünk, itt vagyunk Londonban. Hihetetlenül furcsa érzés, mert erre készültem már egy éve és nem bírom ép ésszel felfogni... De ne menjünk ennyire előre.

Szerda éjjel a teljes idegösszeomlás szélén összetettük a csomagunkat, majd hajnali 01.00 körül álomra hajtottuk a fejünket. 02.30kor felkeltünk, elindultunk a repülőtérre, ahol nagy nehezen becsekkoltunk (természetesen nem vihettük fel az egyik kézipoggyászt és ezért fizetnünk kellett), majd hosszas várakozás után felszálltunk a gépre. Alig vártuk, hogy elinduljunk, mert szerettünk volna pihenni kicsit, de a gép késett 30percet. Aztán a felszállás után rögtön bealudtunk, majd a landolás előtt ébredtünk, így a repülőút egyértelműen jól sikerült...

Lutonból Londonba vezető utunk azzal telt, hogy tátott szájjal bambultunk ki az ablakon. Nagyon szép tiszta idő volt (és még ma is kitartott), így a kedvünk is jó volt, pedig nem aludtunk csak kb 3órát. A Victoria Station-re érkeztünk meg, ahol láttunk Princess Regina-t, néhány Boldog Bobby-t, és ettünk traditional breakfast-ot meg fish and chipset. Ja, és láttunk egy embert szőrös kabátban, aki furcsán ment, de ez egy másik történet.

Ezután jött azonban a feketeleves... Baromi messze van Walthampstow (ahol lakunk) a központtól, nem is beszélve arról, hogy milyen nehezek voltak a bőröndök. A postás bácsi ugyan beszélt magyarul kicsit (...), de nem tudta, hogy merre van a Pentire Road, így végül egy Jaguáros ember elhozott minket. Itt azonban kiderült, hogy nincs túl sok hely, jobban mondva: nincs. A nap további része azzal telt, hogy szállást találjunk. Ma találtunk, elméletileg, de holnap nézzük meg. Erről majd akkor.

Ma megnéztük a Tower Bridge-et. Elmondhatatlan.

Valójában még nem fogtuk fel, hogy itt vagyunk, mert annyira más világ, és csak sétálgatunk, meg csodálkozunk. Máshol közlekednek az autók, az emberek mindenért bocsánatot kérnek, rengeteg az ember, az underground brutális, de felfogható és kezelhető. Kissé koszos, és zsúfolt, de olyan lüktetése van az egész városnak, ami beszippant és magával ragad.

Gyertek. Érezzétek.

Amúgymeg:

https://www.youtube.com/watch?v=EgY49RCnz-4

Jobban mondva kettőt, de az utolsó éjszaka úgysem fogunk semmit, mert akkora a készülődés láza, hogy napok óta nem hagy aludni.

Frusztrált? Igen. Feszült? Igen. Nem látja az elejét, pláne nem a végét? IGEN. IGEN. és IGEN. De bizakodó és kalandvágyó, meg idealista is.

Kedves mindenki! Olvassatok és kommenteljetek (bár kicsit pityeregtem ma reggel, amikor láttam, hogy írtatok), mert nincs időm már semmire gyakorlatilag, de ezt látom, olvasom és reag!

Most valahogy nagyon nem látom szépnek/jónak a helyzetemet. Mennék már, mert elegem van az agyalgatásból, a "velemégtalálkoznomkell,mertelutazom", meg az "eztmégelkellintéznemmindenképpenmielőttelutazom"-ból. Megállás nélkül. ÁÁÁÁááááááá.

Mar megint lezarult az eletemnek egy szakasza. Ez az utolso napom a Buroban. Kezdem ugy erezni, hogy Probaido-fanatikus vagyok, mert a masik munkahelyemrol is par nappal a probaido vege elott jottem el, ott is kozos megegyezessel. Mindenesetre bonyolultabb kilepni a cegtol, mint belepni. Egesz nap rohangalok.
Tegnap elbucsuztattak a kolleganoim (nem, nem az orszagbol, hanem a munkahelyrol), es kaptam toluk egy London utikonyvet, amibe kicsiny uzeneteket irtak. Bevallom, megvolt az elso pityerges reszemrol. KOSZI CAJOK… :)

Haromkor jottem el az irodából, es setalgattam kicsit a varosban. Nagyon szep napos ido volt, es az jutott az eszembe, hogy röpke kettő hét múlva már Londonban sétalgatunk majd, felfedezve a varost. Nem mondom, hogy várom, áááá egyáltalán nem :)

Na szóval, lassan előkerültem én is...

A témához közvetlenül nem kapcsolódik ugyan, de jelentem elkészültem a szakdogámmal, nem mellékesen - értsd: rám egyáltalán nem jellemzően - hónapokkal a határidő előtt!!! Persze csakis azért vetemedtem ilyesmire, hogy zavartalanul mehessen a London-project. Remélem nem kell magyaráznom, hogy ez mivel jár: a karjaimat tőből lehetne amputálni a sok gépelés miatt, szóval igazából emiatt sunnyogtam el a blog-írást eddig...De most már megpróbálom rápörgetni magam a témára, és minden idegszálammal az "eljövendő szép hónapokra" koncentrálni. Remélem tényleg sok szép hónapnak nézünk elébe (ismerve magunkat biztos pikk-pakk beilleszkedünk majd;)), bár bevallom őszintén ez a 20 "kilós" limit még mindig eléggé aggaszt.:) És persze nagyon örültem az első hivatalos kommentnek (aki ugye nem "mi" voltunk), mert így utólag már bevallhatom, hogy eddig nem gondoltam, hogy rajtunk kívül bárki is meg fogja találni, sőt még bele is fog olvasni... Szóval köszi a bíztatást!

Megtortent, felmondtam. Eleg nehezen vettem ra magam, mert lelkiismeretes munkavallalokent (remelem ezt valaki leforditja remenybeli angol munkaadoimnak) nem akartam senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni, de meg kell, hogy mondjam nagyon jol fogadta a fonok. Oktober 3-an jovok utoljara dolgozni, utana 13nap relax, lelki felkeszules es angol nyelvtan. Meg baratokkal valo hosszu setak a hideg, koraoszi idoben.

Egesz nap blogokat olvasgatok (jelenleg nincs munka, csak azert – ezt ne forditsatok le a boss-nak), es raakadtam nehany erdekes es hasznos oldalra. Van egy olyan erzesem, hogy mindenki Londonba ment, megy vagy menni fog, mert ebben a temaban nagyon sok internetes naplot lehet talalni, melyek amellett, hogy hasznosak meg azt is elhitetik az emberrel, hogy neki is bejohet az elet. Nyilvan azok, akiknek nem jott be, nem fogjak kozhirre tenni...

A harmadik pajtasunk vegleg off-olt, bar nekem volt egy olyan erzesem az elejetol fogva, hogy komolytalan, es nem is szamitottam arra, hogy harmasban fogjuk atveszelni az elso heteket. Maradtunk ketten, de nincs is ezzel semmi baj.

Kaptam allasajanlatot – Barmaid, ha jol emlexem. Csak osszejon ez a rudon porges, bar nem valaszoltam neki, de azert ez viccesnek mondhato. Meg a vegen tenyleg ugy erkezem meg Londonba, hogy lesz lakas, munka, tamasz es egy park, ahol kocoghatok. Ennyire azert nem johet be az elet.

2008. szeptember 7. 12.33 perckor megvásároltam Magyarországon, Budapesten, Újpalotán az Ázsia Centerben a Chaoping “márkájú” piros alapon fekete kockás BŐRÖNDÖMET.

Jelentem: Atombüdös J …

A Foglalás:16.36. Hivatalosan is megkezdődik a London Projekt, legalábbis megpróbáljuk lefoglalni a repjegyet. Jelen pillanatban harmadik pajtásunk bepánikolt a szállás miatt, de mi törhetetlenül kiállunk azon idea mellett, hogy októbertől boldog elégedettségben fogjuk napjainkat eltölteni LONDONBAN!!!

17.34. Harmadik emberünk offolt pár perccel ezelőtt, így ketten maradtunk. 

18.04.Kedvenc Barátnőm jelen pillanatban két darab kabátot pakolt magára, és közölte, hogy márpedig Ő így száll fel a repülőgépre, hogy ne legyen túlsúlyos a poggyász. Szenzációs a magyarok találékonysága.

Megtudtuk, hogy a repülő fedélzetére nem vihetünk fel holttestet, de egy pár mankót igen, illetve ugrórudat csak abban az esetben helyezhetünk el a feladott csomagban, ha a helyfoglalásnál bejelentjük.

London előkészületek – körbe körbe…

- Összeszedtem magam, és 150%on pörgök. Ma már elintéztem a bankokat (dombornyomásos kártya a K&H-tól – ahol a lánnyal Londonról beszélgettem, nem mellékesen; illetve deviza alapú számla a CIBnél, ahol szintén kellett kártyát igényelnem, mert eddig csak számlám volt). Üdítő új információ, hogy ha kártyával vásárolsz kint, akkor azért nem vonnak le költséget, csak, ha felveszel a kártyáról vagy átutalsz. Nekem nem nagyon lesz mit átutalni, így ezért nem aggódom.

 – voltatok már úgy az életetekben, hogy sétálgattok valahol, ahol nagyon sok időt töltöttetek el, és nagyon szerettétek, vissza is sírjátok azokat az éveket, de egyszerűen már nem érzitek magatokat OTTHON, mert életetek túlhaladt egy ponton? Nos, én ma pontosan így éreztem magam. Nagyon szerettem Piliscsabát, de már nem érzem magam itthon. Azért jó öreg Ötvös Tanár Úr közölte, hogy nem érti, hogyan követhettek el olyan hibát, hogy nekem diplomát adtak a kezembe. Esküszöm hiányozni fog az oltogatás.

Egyébként elintéztem ezt is- elméletileg 2hét és küldik a diplomát, nagyon jól esne, ha már a kezemben lenne mielőtt ellépek, mert megnyugodna a kicsi szívem, mindesetre kértem igazolást, így baj nem lehet.

- A napot az OEPben kezdtem, ami nagyon vicces volt. /Ha valaki kimondja azt, hogy EU-s EÜ kártya háromszor egymás után három pohár bor után, azt meghívom egy negyedikre/. Bementem a nagy épületbe, ami a NYUFI mellett van, onnan átküldtek az ORFK/BRFK/PMRFK mögé, majd onnan át a sárga épületbe, de azt a mozaikszót már nem voltam képes megjegyezni. Itt ismét megbukott a “mosolyogjunk mindenkire, mert az jó lesz nekik” elméletem, mert a nő rám sem nézett. Amikor elővettem a táskámból az előre gondosan kinyomtatott nyomtatványt, amit még ki is töltöttem foghegyről odavetette, hogy “Nem kell”, gondoltam magamban jól van, nem erőltetek semmit. Kb kettő perc alatt kinyomtatta a kártyát, majd a kezembe nyomott egy magyarázó füzecskét és ezzel utamra bocsájtott. Üde színfolt lehet az asszonyság családja életében. Egyenlőre ennyi. A mai estét és a holnapi napot kedves barátnőm, reménybeli lakótársam és esküvői tanúm társaságában fogom eltölteni a “Job/Flat Chasing Project” keretében. Veszek asszem egy üveg bort, hogy mindkettőnknek jó legyen…

Más. Mindenki felejtse el, hogy “Viki elmegy hüpp-hüpp, el kell búcsúztatni”, mert nem kell. Egyrészről, mert visszatérek, másrészről meg nem kísértjük a sorsot. Lehet velem reggelizni, ebédelni, vacsorázni meg iszogatni is, de MEGTILTOM, hogy búcsúztassatok Kedves Barátaim, mert belegondolni sem merek, hogy mennyire fogtok hiányozni. De mivel ismertek, tudjátok, hogy jó lesz nekem és egy év múlva még tündöklőbb személyiségű lánykát kaptok vissza.